Regisztráció|Bejelentkezés|Elfelejtett jelszó

Mikor teli a hócipő...

szerző: |2014. január 17. 2:46:48, Gerlos (Ausztria)|módosítva: 2014. január 17. 2:56:40

mikor teli a hócipő... Volt ugyebár az a bizonyos tervezett újévi blogbejegyzés. Ami végül elmaradt, s mindössze egy fb-jegyzet született belőle, lévén hajnali 2 óra, mikor géphez és íráshoz jutottam. Történt aztán, hogy zárós műszakra váltottam, ami azt jelentette, hogy a szép időre való tekintettel csak délután kettőkor kellett megjelennem a munkahelyen. Ennek örömére úgy döntöttem megírom, amire akkor nem volt elég időm.

Tehát van aki már olvasta a fb-on, az egész úgy kezdődött, hogy kaptam egy levelet egy kedves magyar kint dolgozótól. Aki abszolút nem egy panaszkodós típus, de az első pár napban sikerült őt kiakasztaniuk a kolléganőinek. Két idősebb nőről van szó, akik már kezdettől fogva nem voltak kedvesek hozzá, de aznap megfenyegették, hogy beszélnek a főnökkel és húzhat vissza Magyarországra. Megírta, hogy dolgozik, ahogy bír és igyekszik mindenre odafigyelni - egy határig persze. Mert hogy neki is csak két keze és két lába van, nem tud ezer felé menni egyidejűleg stb. Három viszonylag lazább nap után a nyakába kapott ugyanis szinte a szó szoros értelmében mindent. Addig csak a fürdőket bízták rá és a WC-ket tök elzárva a két banyától és azt sem látta, hogy ők egyáltalán mit csinálnak.

Aztán egyszer csak elvárták tőle, hogy végigtakarítsa egyedül a szaunát, az éttermet, a vendég mosdókat (amiből megint csak folyosónyi van), aztán az összes szobát pakolja össze. A szobák nagyrésze 6-7 személyes, csomó ággyal, aztán ott a min. 3 szemetes ürítése, a törülközők cseréje, a wc-papír, WC-takarítás, fürdőtakarítás, folyosók porszívózása, folyosó ajtók tisztítása, a koszos törülközők mosása, szárítása, szortírozása. Ami egy embernek 8 órában azért épp elég teendő. Gyakorló szobalányok gondolom most serényen és együttérzően bólogatnak.

Mikor az embernek ennyi feladata van adott időbe sűrítve, persze, hogy előfordul, hogy becsúszik 1-1 hiba. Ami persze, hogy feltűnik valakinek, többnyire annak, akinek nem kéne... :( S ekkor jönnek a konfliktusok. Az embernél elszakad a cérna, és legszívesebben fogná magát, összecsomagolna és hazamenne. Mert hiányzik a család, a barátok, rossz egyedül idegen helyen és úgy érzi, hogy a munkája sem megfelelő. Akkor mi a fenét keres itt? :( Pláne, mikor úgy szakad meg a melóban, hogy közben azt látja: a kollégái a síelőket hesszölik és a vendégekkel csacsognak... A szállás meg fél óra séta a hoteltől (jó tempóban). Amiben az a jó, hogy legalább zenét hallgathat az ember. ;) Merthogy napközben aztán a kutya nem szól hozzá - nemhogy az anyanyelvén, de sehogy, miután reggel kiosztották számára a feladatokat.

És ilyenkor van, hogy sokan tényleg azt mondják: elég volt, feladom, hazamegyek. Szerintem rosszul teszik, de persze mindenkinek magának kell eldönteni, mit és mennyit képes elviselni, lenyelni, eltűrni. Kollégáktól, főnököktől, munkamennyiségből... Mindenkinek magának kell tudnia, van-e hova hazamennie – és itt leginkább az otthoni munkalehetőségre gondolok. Illetve azokra az emberekre, akikkel az évek során találkoztam, beszélgettem, cseteltem, esetleg együtt dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig. Akik közül sokan morogtak és mondták, hogy nem csinálják tovább. És aztán tényleg nem is csinálták. És akiket azóta sem voltam képes megérteni, de már nem is akarok. Különböző korú, végzettségű és Magyarország különböző részéről származó emberekről volt szó, egyetlen ami közös volt bennük, hogy nem volt bennük elég kitartás és nem lebegett egy cél a szemük előtt, amiért képesek lettek volna átkelni tűzön-vizen át, hogy megvalósítsák...

Aztán vagyunk mi, a TÚLÉLŐK! :D Akik azt mondjuk, OK, csak még egy napot kibírok és aztán már biztos jobb lesz. Úgy kelünk, hogy ma biztos megváltozik minden. Visszamosolyog a morcos kolléga, megdícsér a főnök, vagy valamelyik vendég megköszöni a munkánkat. És láss csodát! Tényleg! ;) Mert persze, hogy más beszélni róla, hogy az ember kijön dolgozni és végigcsinál egy szezont, és megint más valóban itt lenni és sokszor nagyokat nyelni. Mert vannak hülye kollégák, van szemét főnök, van háklis vendég. De miért hisszük, hogy ha máshova megyünk, ott nem találkozunk ilyesmivel? Van aki bármit csinálsz nem fog szeretni. Meg kell tanulni nagy ívben letojni őket. Az ilyen embereknek magukkal van a legnagyobb bajuk, de még csak nem is tudnak róla, így változtatni sincs lehetőségük. Igen, van, hogy én is majd' felrobbanok néha egy-egy idegesítő emberrel szembesülve (szerencsére egyre ritkábban). Ilyenkor a legjobb terápia: nagy levegő, elszámolok tízig és arra gondolok, ha már ilyennek is lennie kell valakinek, milyen jó, hogy nem én vagyok. :D

mikor teli a hócipő...És akkor most egy példa annak illusztrálására, hogy van amikor nálam is kiakad a számláló. A kint töltött 6 évem eddigi legdurvább „élményében” a minap ebédnél volt részem. Az eszemet nem tudom mióta először lett volna lehetőségem, hogy nyugodtan, ülve, kényelmesen fogyasszak el egy normális adag kaját - nem csak állva pár szelet pizzát, vagy 5 perc alatt belapátolva egy levest. 24 éves konyhafőnökünknek (nem tudni milyen apropóból), éppen ekkor 'gurult el a gyógyszere', szerény személyem pedig éppen kimondottan rossz helyen volt, annál is rosszabb időben. És mindez még hagyján is lett volna, de nem volt annyi eszem (türelmem, lélekjelenlétem, józan belátásom :P), hogy csöndben tudjak maradni és vállat vonva elvonulni, megelőzve a közelgő cunamit... A mondvacsinált ürügy az volt, hogy mindenkinek németül kell beszélnie a munkahelyen. Mondja ezt olyan valaki, aki folyamatosan a saját nyelvén karattyol a honfitársaival (északi szomszédaink) és mindeddig pont leszarta azt is, hogy mi magyarok szintén ezt a hagyományt követjük egymás közt, már ami az anyanyelv használatot illeti. Szó szót követett, kis idő múlva 10 méter távolságból ordítottunk egymással, én a személyzeti asztalnál ülve az ebédem mellől, (amitől kezdett elmenni az étvágyam), ő meg a konyha másik végéből a tűzhely mellől, miközben a kollégáink csak hülyén néztek, hogy most mi is van, hisz mindeddig nem sűrűn volt köztünk szóváltás. Ilyen meg aztán pláne nem... :(

A jól megérdemelt ebédidőmet sikerült nagyjából végigbőgnöm, a könnyeimmel túlsózva a csirkecombokat és a sült krumplit. A problémaforrás időközben kiment cigizni, majd mikor visszajött bocsánatot kért tőlem és elmondta, hogy nem úgy gondolta, ne haragudjak, csak... Értettem én, hogy miért történt az egész, pontosan tudom milyen nyomás alatt dolgozik és hogy még a munkahelyen kívül is van, aki rátegyen neki egy lapáttal, ha éppen túl jól érezné magát, de ettől még ott és akkor ÉN nem éreztem sokkal jobban magam. Na jó, legyünk őszinték: egy fokkal sem.

Aztán pár óra múlva megjelent a tálalópulton egy adag Kaiserschmarrn, durván telicukrozva és egy nagy adag forró málnával körítve... Kérdezem tőle, ez meg mi? És kié? És miért? ;) Mire ő: tudod Te azt... :) Így hát kolléganőmmel elégedetten lakmároztuk be a „bocsi-nasit”, miközben arra gondoltam, ha rajtam múlik, legközelebb egy hasonló incidens során mindenáron megőrzöm a hidegvéremet. Aztán majd egy alkalmas pillanatban elbeszélgetünk a dologról egy sör mellett. Vagy nem... ;D

Száz szónak is egy a vége: aki túl akar élni idekint egy (vagy több :D) szezont, annak meg kell tanulni alkalmazkodni. Sok mindenhez. Kollégákhoz (ld.nálam 13 évvel fiatalabb konyhafőnököm :D), munkakörülményekhez, szálláshoz. El kell tudni fogadni, hogy sokszor nehéz kommunikálni a munkatársakkal. Mert ki jobban, ki kevésbé beszél az adott ország nyelvén. Hozzáteszem, akivel akartam, én eddig megértettem magamat. Volt, hogy nekem kellett elkezdenem az illető nyelvén tanulnom, ahhoz, hogy ő összeszedje a megfelelő német szókincset, de azóta is jól megvagyunk egymással. Mert nem felejtette el, hogy ahelyett, hogy anyáztam volna, amiért nem ért és szidtam volna a háta mögött vagy akár a füle hallatára is (mondván úgysem érti :P), megtettem mindent annak érdekében, hogy ha már egy munkahelyre sodort minket az élet, akkor hozzuk ki a helyzetből a lehető legjobbat. És mondhatom, megtettük. :D

Ami a fent említett kedves ismerősömet illeti: másnap, mire hazaértem a 12 órás műszakomból, ahol délután kettőkör ettem kb. 3 kanál kicsit száraz husiból főzött pörköltet némi szalvétagombóccal (amit amúgy sosem gyűrnék magamba, hacsak nem tartanak pisztolyt a fejemhez, de ma örültem, hogy egyáltalán főztek a személyzetnek bármit is :D), itt várt tőle egy újabb levél. Jót nevettem mikor most azt írta nekem, hogy végül sikerült átlendülnie a holtponton. Ő kamillateával 'dolgozik' én Jägertee-vel vagy "bazinagyfröccsel" als Feierabend-Getränk... :D Netán a fejhallgatómban bömbölő Vad Fruttikkal, DJ Boboval netán Gossippal esténként munka után míg mást nem csinálok, csak agymunkát nem igénylően nyomkodom a fb-lájkokat vagy olvasom az értesítéseimet. :D

mikor teli a hócipő...Tetszett a változás, ami 24 óra leforgása alatt végbement benne, hisz mindig örülök, mikor mástól is azt hallom, rájött, hogy minden rajtunk áll: ha eldöntöd fejben, hogy képes vagy rá, akkor képes vagy. Ahogy az ellenkezője is igaz... :) Bár egyre többen vallanák magukénak ezeket az elveket! ;) S azt, hogy soha senkivel nem kell foglalkoznod magadon kívül; ha Te elégedett vagy magaddal, a munkáddal és pontosan tudod, hogy megteszel mindent, ami tőled telik, akkor mindenki más elmehet a sunyiba... :D Nálunk sem fenékig tejfel az élet, de mindenkivel jól elvagyok a csapatban, ettől függetlenül vannak néha feszültségek, ahogy mindenhol. De ha a főnökség normális, akkor kérdem én, miért nem szarsz le minden mást? :D Várd meg a következő hónap tizedikét, írd alá a fizetési papírodat és ellenőrizd mennyit utalt a főnököd - mindjárt nem látod olyan sötéten a dolgokat... ;)

Ami a munkakörülményeimet illeti (hogy megint csak saját példával álljak elő) – nos nem mondanám éppen ideálisnak őket. Egy alapvetően kb. 80 férőhelyes étterem, ahol csak akkor beszélünk teltházról, mikor mondjuk 120 ember már bent van, eredendően magában hordoz némi stressz lehetőséget. Ha hozzávesszük, hogy a törzsközönség évek óta visszajáró hollandokból tevődik össze, akiknek elenyésző része nevezhető problémamentesnek, ezzel már kezdem árnyalni a helyzetet. Legfőbb konfliktusforrásom a konyhával, hogy a főnökség ars poeticája a következő: nálunk szinte nincs olyan, ami nincs... Aki dolgozott már valaha egy pörgős a la carte étteremben, annak szerintem nem is kell tovább folytatnom. ;) Aki pedig még nem, az nagy valószínűséggel úgysem értené meg... :P

Szép hétvégét kívánok mindenkinek, és további eredményes szezont a kint dolgozóknak. Az éppen munkát keresőknek pedig sok kitartást - egyrészt a kereséshez, másrészt ahhoz, hogy meg tudják tartani azt az állást, amit végül megtalálnak idekint! Mert tudniuk kell, hogy minden lesz, csak nem sétagalopp. Also dann viel Spaß! ;)

Facebook-funkciók Blogi.hu Apps alkalmazással

« előző
Beszámoló az Ausztriában töltött szabadnapmentes ünnepekről

következő »
Száz százalékos szabadnap

ausztriai munka konyha étterem nyelvtudás Gerlos Milchbar kollégák

Ugrás az oldal tetejére

ausztriai munka(45) munkakeresés(26) Ausztria(23) nyelvtudás(23) munkatapasztalat(22) étterem(18) hotel(16) Karintia(15) kirándulás(15) vendég(14) Tirol(14) Gerlos(13) segítség(12) Facebook(12) konyha(12) Milchbar(11) fizetés(10) nyár(10) Zillertal(9) Ossiacher See(9) szezonkezdet(8) tópart(7) tél(7) vállalkozás(7) változás(6) gyakorlat(6) buli(6) személyzeti szállás(6) szakképesítés(6) Mayrhofen(6) személyiségfejlesztés(5) önmegvalósítás(5) kollégák(5) nyelvtanulás(5) köszönet(5) élőzene(4) zenekar(4) állásinterjú(4) időjárás(4) Bécs(4) étlap(4) Magyarország(4) Olaszország(4) strand(3) pozitív gondolkodás(3) vakáció(3) felkészítés(3) interjú(3) Achensee(3) park(3) német(3) magyar néptánc(3) Dél-Tirol(3) szezonvég(3) család(3) tánc(3)

Adatkezelési tájékoztató|Impresszum, kapcsolat|Gyakran ismételt kérdések

Honlapunkat a következő böngészőkhöz optimalizáltuk:
Apple Safari 5.1.7+ Google Chrome 26.0.1410.64+ Internet Explorer 8.0+ Mozilla Firefox 20.0+ Opera 12.15+

Copyright © 2013-2018 blogi.hu v1.62 - Minden jog fenntartva!