Regisztráció|Bejelentkezés|Elfelejtett jelszó

Első tiroli nyaram (2009), 3. rész

szerző: |2013. június 8. 10:19:49, Landskron (Ausztria)

az egység egyedi szalvétája A teljesség kedvéért akkor jöjjön egy fejezet az árnyékosabb oldalról. ;) Lássuk milyen az, amikor egy nap alatt megtelik odakint az ember „hócipője”. De csurig. Sőt, púposan. Nem is egyszerű szavakba önteni, főleg hogy szakmán kívüliek is átérezzék annak minden „szépségét”. :) Azért én mégis megpróbálom. Nos, „hócipős nap” előfordulhat még a legjobb munkahelyen is különböző okoknál fogva. Nálunk aznap az időjárási tényező indította a káoszt.

Előzményként már körülbelül harmadik napja olyan kritikán aluli idő volt esténként (este definíciója ezesetben: hat és kilenc óra között az időjárás által tetszőlegesen választott időpont), hogy a szél majd’ elvitte a teraszt, s megindult a bevándorlás a zárt helyre az előrelátóbb vendégek részéről. Őket aztán keresheted mikor el kell kezdened kihordani a kajájukat, hogy na vajon a „J2” most a bárnál csücsül, netán a stubeba ült be, mert máshol nem talált helyet (ami egyébként jól olvashatóan nem dohányzó terület, így később elkezdhet majd hőbörögni, hogy mert ottan ő miért nem gyújthat rá vajon?).

Ami a kevésbé értelmesebbjét illeti, inkább fejére húzza a kapucnit, nem érdekli, hogy a kajájába esik az eső és marad a teraszon. Aminek te kifejezetten örülsz, hiszen a délutáni harmincöt fokhoz öltözve ujjatlan trikóban és térdgatyában dolgozol, persze bent az étteremben még így is majd’ elpusztulsz, olyan meleged van. Adva van tehát az esély egy masszív takonykór beszerzéséhez a folyamatos teraszra futkosásnak köszönhetően. Embereink viszont egy idő után kapcsolnak, hogy már nekik sem olyan nagyon tutijó odakint, na akkor meg már nem tudnak hova beköltözni szabad hely híján, amiről persze ki más tehet, ha nem te?! Tök logikus, igaz?
Ilyenkor sértődötten kérik a számlát, s ha nem érsz oda vele 3,5 másodpercen belül (amire persze annyi esélyed van az esti rumliban, mint mókusnak az erdőtűzben), akkor vérig sértve hagyják el az éttermet. Nem számít már az sem, hogy a vacsoránál háromszor nyalták körbe a tányérjukat, annyira ízlett nekik amit rendeltek. Sem az, hogy amúgy elégedettek voltak a kiszolgálással, mert a végére minden piros pontodat elvesztetted náluk, hiszen időjárás-felelősi mivoltodban csúnyán leszerepeltél aznapra. Az ajándék snapszot pedig már el is felejtették abban a pillanatban, ahogy lerakták az üres stampedlit az asztalra. Sebaj, mint tudjuk: jótett helyébe jót várj – többnyire persze nem attól, akitől számítasz rá. ;)

Tetézte a bajokat, hogy azon a hétvégén vendégszerepelt a városban a román cigányok vándorcirkusz társulata – na, „szerencsére” ők a nap nagy részét nálunk töltötték, a sátrak és lakókocsik ugyanis a helyi repülősiskola leszállópályáján nyertek elhelyezést, ami az étteremtől egy háznyi távolságban helyezkedett el. A gyerekek ott randalíroztak a játszótéren, kb. ötpercenként jöttek be egy pohár csapvizet kérni. De legyen ám benne jégkocka is! Na, a harmadik kör után elhajtottam őket a jó büdös francba.
Akkor bosszúból nekiálltak fagyit kéregetni. Gombóconként... Persze úgy, hogy kint ültek a mező közepén. Futhatsz hozzájuk annyiszor ahányan vannak, mert hiába mondod neki, hogy „gyere velem légyszi, megvársz a konyhaajtóban és odaadom, jó?”. Mondja: „OK, jövök” – de mikor kilépsz a konyhából nincs ám sehol a kis ravasz, így kénytelen vagy a színe elé járulni a szaros ötvencentes fagyijával, ha nem akarod, hogy a kezedben olvadjon el mire előkerül a kis homokozótöltelék. Nem készítettem kalkulációt, hányan vettek részt a csoportos szivatásban, hiábavaló időpocsékolásnak tartottam. Ráadásul hála nekik nem is volt olyan üresjáratom, amit népszámlálással tölthettem volna.

Következnek a szülők. Anyuka jeges kakaót rendel, fagyi nélkül. Majd mikor fizetésre kerül a sor, háborog, hogy miért ugyanannyiba kerül, mint két (amúgy sem túl nagy) gombóc fagyival. Mondom: mert ennyi az ára, az hogy nem szereted a vaníliafagyit, egyéni szocproblem. Üvegtigris szindróma, nemdebár – „menjél haza, azt' főzessél otthon anyáddal ...”. ;)

Este érkeznek az apukák. Az első kettővel még nincs is nagy baj, szépen megvacsiznak, elsörözgetnek, fizetnek, távoznak. Majd este tíz óra körül csapatostul visszatérnek, kérnek egy kör italt. Eddig OK, kiviszem, kifizetik, bemegyek. Öt perc múlva megjelenik a pultnál az egyik, hogy menjek ki hozzájuk, mert rendelni szeretnének. Véletlenül sem tudná megosztani velem a pultnál azon információt, hogy ismétlést szeretnének az előzőből. Megjelenek tehát a porondon, kikérik ugyanazt a kört, kiviszem, kifizetik. Elindulok befelé, utánam szólnak, hogy kéne még egy sör, mondom OK, három euró, mindjárt hozom. Elindulok, helyesbítenek: nem sör, radler, nem egy, kettő, nem is kettő hanem három, meg két sör, meg egy doboz cigi, illetve kettő, visszamegyek, osztok-szorzok, bemegyek, ital megcsinál, kivisz, ja akkor légyszi még egy doboz RedBullt, ha van.
Na ekkor szalad le az utolsó centi cérna a spulniról, vége a türelmemnek, s közlöm, hogy mostantól kezdve rendelés + fizetés a pultnál, aztán ki lehet sétálni mindenkinek a saját italával. Jön aztán a fene nagy meglepődés a vándor mutatványos társulat részéről, meg a csodálkozó kérdés: „Sacci, stressig vagy?” Igen vazze, stressig vagyok mert nem lottón nyertem a lábaimat. Futottam már egész este épp eleget, és bár már lassan fél tizenkettő van, még mindig nem végeztem az evőeszköz „pelenkázással” sem, nemhogy a takarításnak neki tudtam volna állni. Utóbbi alapos kivitelezése még legalább félórát jelent, ja és amúgy már tizenegykor fent szoktam lenni a szobámban, de az már majdnem késői időpontnak számít. Vacsorázni legalábbis, úgyhogy ez az étkezés így többnyire ki is marad. Nos, akkor lehet tippelni, hogy „Sacci” vajon ideges-e? S ha igen, ugyan vajon mitől is?

a vidékHaladjunk akkor most az étterem belső része felé, ahol három asztalnál ülnek még.
Egyik társaságom olaszokból áll. Ezt amúgy csak az étterem előtt árválkodó autó rendszámából következtetem ki, vendégeim ugyanis semmilyen nyelven nem beszélnek. De most komolyan, talán még a sajátjukon sem nagyon, mert tök kukán ücsörögnek egymás mellett, mikor arra járok, a szavukat nem hallom. Bár az asztal, ahol ülnek Lisa placcához tartozik, de a rendelést én vettem fel tőlük, mert ő éppen evőeszközt törölgetett. Ugyanis a srác, akinek ez elvileg a feladatkörébe tartozik (rokon gyerek, 14 éves, jó fej, de nagy szabadulóművész), kilenc óra körül előadta a „mit csinál a kámfor?” című műsorszámot. Úgy eltűnt, hogy még kondenzcsík sem maradt utána. Tette mindezt a legmegfelelőbb lélektani pillanatban, amikor a vendégek még mindig nem akarnak elfogyni, ellenben az evőeszközök ezt már régen megtették, teljes egyetértésben a konyhai személyzet munkakedvével és türelmével, valamint az újabban hozzájuk érkező rendelésekhez való pozitív hozzáállással együtt. Szóval izgi a dolog, mert Lisa egy órán át csak evőeszközt törölget, én meg egyedül pattoghatok a terasz, a benti asztalok, a stube és a bárpult, valamint a konyha között: rendelés felvétel, italkiadás. Kedvenc pultosomnak ugyanis épp olyan kedve van, hogy inkább beszélget a vendégekkel, minthogy nekem segítsen bármit is.
Viselkedésére kétféle magyarázatot találok. Vagy éppen ismét „szar az egész élet és utálom, hogy itt kell lennem” hangulatban ébredt, vagy az is előfordulhat, hogy megint rám neheztel valami mondvacsinált hülyeség miatt. Ezekről sosem derül ki végül, hogy mik is voltak, viszont nehéz lenne elsiklani afelett az apróság felett, hogy a bősz szemöldök- ÉS homlokráncolás csak nekem jár ezeken a napokon, senki másnak, legyen szó akár vendégről, családtagról, szállítóról, postásról, kéményseprőről, kóbor kutyáról. Na szóval, ha ődurcássága netán mégis veszi a fáradságot, hogy lecsapoljon mondjuk két búzasört, akkor meg nekem addig a mosogatógépet kell dajkálnom, a pultnál ülő vendégeket fizettetnem, stb. És akkor a fentieken túl még kaja- és piakihordás, lerámolás, fizettetés, jaj kisasszony hozzon még egy kólát, ó bocsi elfelejtettem majonézt kérni és társai színesítik az amúgy sem fekete-fehér estémet.

Stube másik asztala: egy pár, akik a teraszról ültek be, majd jöttek hozzájuk még négyen, akik viszont kétfelé fognak fizetni, továbbá még hárman, akik meg majd háromfelé és amúgy egy másik asztaltól ültek át ehhez a társasághoz és korábban már nem keveset fogyasztottak. Na most akkor igyekezzél nyomon követni mindent és mindenkit, kassza nélkül, ezer egyéb tennivalód közepette. Toll-papír-memória kombó, éljen a régi jó trió. (Kínrím Szilvim kedvéért! :D)

közeli, hangulatos előkertHarmadik asztal, két középkorú holland pár, vacsora utáni iszogatás, aranyosak, jó fejek, semmi gond velük azon kívül, hogy beszélgetni szeretnének veled, ráadásul elég hosszan, ami is azt jelenti, hogy a takarításnak való nekikezdés megint csak várat magára.
Kollegina tízkor el, merthogy neki pici gyereke van bla-bla-bla. Nem mintha csóri törpének – aki amúgy a népes család legjobbfej tagja – nem lenne mindegy mikor már alszik, hogy a család hetvenhárom tagja közül ki őrzi éppen az álmát. Merthogy anyuci tulajdonképpen kártyapartira siet, vagy a barátnőkkel megy discoba, másnap pedig olyan fáradt, hogy a negyedik RedBull után sem tud egyenesen előre kinézni a fejéből. ;)
Na ezek voltak az asztaloknál ülő vendégek.

Végezetül jöjjön a bár és annak dicső támasztékai.

Józsi: egyszerű eset, mint Győzike vagy egy amőba. Ahogy már korábban említettem, ő Herr Aberhallo, alias Mr. Whatsgetup. Tíz korsó sör után már csak ennyire telik, meglehetősen rendszertelen időközökben, tehát nem zavar sok vizet, mindössze gondoskodni kell az utánpótlásról, ha látod hogy üres a pohara, újratöltöd, te is közlöd vele, hogy „aberhallo” és „whatsgetup”, aztán ő mosolyogva nyugtázza, hogy milyen jól elbeszélgettetek már megint.

Guszti: na, ő már kicsit bonyolultabb eset. Róla még eddig nem ejtettem szót, pedig nem elhanyagolható színfolt az egység palettáján. Ő egy rendkívül jóindulatú, de nem túl egetverő intelligenciával rendelkező erdőkitermelési szakasszisztens, aki az egyik korábban ott dolgozó magyar pincércsajszival járt. A leányzó abban a szobában lakott, ahol két kint töltött szezonom alatt én is. Barátunk tehát elsütni kész mindig az idővel már kissé unalmasnak ható poént, hogy ő már feküdt az én ágyamban, és olyankor megpróbál hamiskásan mosolyogni. Ez idő tájt már általában elég magas megfáradt testének maligánfoka, tehát a vagány kacsintásnak induló arcjáték végkifejleteként előfordul, hogy másodpercekig tartó, félig nyitott szemmel kivitelezett éber kómát produkál hősünk. A bárszékről való, hanyatt irányban történő távozást a pultszomszéd cimbik szerencsére reflexből megakadályozzák, tehát hamarosan minden mehet tovább az alábbi forgatókönyv szerint.
A 20 év körüli fiatalember saját bevallása szerint jó ideje halálosan szerelmes a kolléganőmbe, aki Guszti legnagyobb sajnálatára éppen az ő érkezése előtt két perccel távozott éppen. Tehát maradok én, mint épkézláb női személy, s ha már az illetékesnek nem lehet szerelemet vallani, „legalább a jelenlévőből csikarjunk ki valami kis figyelmet” felkiáltással a ficsúr általa bugyileolvasztónak vélt tekintettel ostromolva nekiáll meginterjúvolni szerénységemet, hogy mire hívhat meg. Mikor köszönettel hárítom az invitálást, szuperszonikus gyorsasággal témát váltva tudatja, hogy én viszont igenis a segítségére lehetnék valamiben. Beszéljek imádottjával, hogy ne nézze őt levegőnek, stb. Ezeket a mondatokat már nem először hallom, és meglehetősen sajnálom szegény fiút. Erős a sejtésem ugyanis, hogy csekély vagyonának ÉS nem csekély alkoholfogyasztásának köszönhetően esélytelen, hogy övé legyen a kiszemelt leányzó, aki éppen egy szállodavárományossal múlatja szabad perceit. Vesztemre tehát megállok a takarításban annyi időre, míg elmagyarázom neki, hogy nagyfiú lévén magának kell intéznie szívügyeit. Továbbá utalok rá, hogy ha üdítő újdonságként egyszer nem úgy viselkedne, ahogy eddig, talán mégiscsak több esélye lenne a szóban forgó hölgyeménynél. Ő viszont valahogy nem akarja megérteni, hogy amennyiben ezek után is heti két alkalommal jelenik meg az egységben, és olyankor kivétel nélkül sapkarészegre issza magát (bánatában mert imádottja nem szentel neki elegendő figyelmet), és a leányzó mindig ilyen állapotban látja őt, nem valószínű, hogy egyszer csak pozitív érzelmeket kezd el táplálni irányában. És így tovább, és így tovább, 22-es csapdája.

Feri: szintén a nem keveset ivós kategória oszlopos tagja, ahogy már említettem, az ő specialitásai a magyar pincérlányok. Illetve néhanapján azt gondolom tulajdonképpen bármelyik csaj, aki éppen kétméteres körzeten belül tartózkodik, és legalább minimális optikai élmény okozására képes a férfinép javára. Nos, ő az aznapi (nagyjából) utolsó vendég, aki akkor jelzi fizetési szándékát, mikor már indulni készülök. Ennek köszönhetően tehát az éjjel egykor már amúgy is meglehetősen alacsonyan található ingerküszöbömet rugdosva, kis híján sikerül átesnie rajta. Tizenöt percembe telik ugyanis elmagyaráznom neki, hogy:
1. nem, mi ketten nem fogunk semmit csinálni ma este,
2. nem, valóban nem iszunk egy utolsó snapszot,
3. igen, elhiszem, hogy szépnek tűnnek a szemeim tizenöt pohár sör után,
4. az övéibe belenézve viszont közel sem azt látom, hogy az értelemnek még bármi szikrája is megcsillanna...
… aztán elveszítem a türelmem, kikapom a kezéből a húsz euróst, lecsapom a pultra a visszajárót és 3,2 másodperc múlva már fent vagyok a szobámban. Komolyan mondom, bár imádom, hogy ilyen közel lakom az étteremhez, esténként sokszor azon parázok, hogy valamelyik „helyihülye” egyszer csak bekopog az ajtómon, vagy egyszerűen megjelenik a teraszomon.

Nos ez lett volna egy élménydús nap valahol Tirol csodás hegyei között egy apró község népszerű vendéglőjében. :D Négy évvel ezelőtti megpróbáltatásaimat blogképes sorokba rendezve sokszor elkapott a nevetés, mikor lepergett előttem az akkor engem kis híján megríkató eseménysorozat. Az ilyesmin érdemes az embernek a másnapi ébredésre túltenni magát, és elgondolkodni azon, hogy a fentiek nyugodtan megtörténhetnek egy hazai vendéglátóegységben is. Ahol viszont a fizetés ritkán van olyan arányban a hozzá vezető út viszontagságossági fokával, mint közvetlen nyugati szomszédainknál.

Facebook-funkciók Blogi.hu Apps alkalmazással

A fenti íráshoz kapcsolódó blogbejegyzés:

- Első tiroli nyaram (2009), 1. rész
- Első tiroli nyaram (2009), 2. rész
- Első tiroli nyaram (2009), 4. rész

« előző
Bajban vagyok :)

következő »
Első tiroli nyaram (2009), 4. rész

ausztriai munka nyár vendég időjárás étterem Tirol Mayrhofen Zillertal

Ugrás az oldal tetejére

ausztriai munka(45) munkakeresés(26) Ausztria(23) nyelvtudás(23) munkatapasztalat(22) étterem(18) hotel(16) Karintia(15) kirándulás(15) vendég(14) Tirol(14) Gerlos(13) segítség(12) Facebook(12) konyha(12) Milchbar(11) fizetés(10) nyár(10) Zillertal(9) Ossiacher See(9) szezonkezdet(8) tópart(7) tél(7) vállalkozás(7) változás(6) gyakorlat(6) buli(6) személyzeti szállás(6) szakképesítés(6) Mayrhofen(6) személyiségfejlesztés(5) önmegvalósítás(5) kollégák(5) nyelvtanulás(5) köszönet(5) élőzene(4) zenekar(4) állásinterjú(4) időjárás(4) Bécs(4) étlap(4) Magyarország(4) Olaszország(4) strand(3) pozitív gondolkodás(3) vakáció(3) felkészítés(3) interjú(3) Achensee(3) park(3) német(3) magyar néptánc(3) Dél-Tirol(3) szezonvég(3) család(3) tánc(3)

Adatkezelési tájékoztató|Impresszum, kapcsolat|Gyakran ismételt kérdések

Honlapunkat a következő böngészőkhöz optimalizáltuk:
Apple Safari 5.1.7+ Google Chrome 26.0.1410.64+ Internet Explorer 8.0+ Mozilla Firefox 20.0+ Opera 12.15+

Copyright © 2013-2018 blogi.hu v1.62 - Minden jog fenntartva!