Regisztráció|Bejelentkezés|Elfelejtett jelszó

Első tiroli nyaram (2009), 1. rész

szerző: |2013. május 28. 22:36:00, Balatonalmádi

kilátás a szobámból Egyszer volt, hol nem volt… Hol? Hát a meseszép, kivételesen nem baromi hideg és hóborította, hanem NEM!!!! kissé tehénszagú Tirolban, ott is Mayrhofen városka mellett. Bár megjegyezném, hogy 1700 m-en még június elején is figyelt némi számomra nem túl szimpatikus, és szerintem azon időpontban abszolút nem is odaillő fehérség. De ez szerencsére amúgy is csak átmeneti állapot volt, no meg úgy gondoltam, 1000 méter alatt azért hóbiztos helyet sikerült találnom magamnak nyárra. Egyébként kb. egy órányira voltam a téli helyemtől, de nem olyan magasan.

A kiutazásnak nem sok előzménye volt: egy munkaközvetítő cég hírlevelében olvastam, hogy Mayrhofentől nem messze, egy étterembe felszolgálót keresnek, úgyhogy elküldtem az önéletrajzomat, illetve az előző kinti főnöknőm ajánlólevelét nekik. A hír harmatfriss volt, ők pedig szupergyorsak, ugyanis már az emailem elküldésének (nem túl kora) estéjén felhívtak. Ez alkalomból megreszkíroztam azt a luxust, hogy nem vettem fel a telefont. Persze azzal magyaráztam magamnak, hogy ilyen későn már nem szívesen tárgyalok munkáról, de igazándiból természetesen arról volt szó, hogy tragikus hirtelenséggel összeszartam magam már a gondolattól is, hogy tiroli dialektusban kell bárkivel is telefonon társalognom. :) Na meg hát különben is este fél tízkor?! Jól vannak ezek összerakva?! :)

Na, lényeg a lényeg, ők nem adták fel, úgyhogy másnap sikerült engem telefonvégre kapniuk. Elmondták, mit tudnak ajánlani, én meg rövid gondolkodás után úgy döntöttem, hogy elvállalom. Főleg, mert ketyegett az óra, és attól tartottam, hogy később már kevesebb esélyem lesz normális helyet találni. Másrészt pedig a helyek közül (nem kevesen voltak), ahova beadtam a papírjaimat, nagy része semmilyen visszajelzésre nem vette a fáradságot, aki mégis reagált, általában sajnálatát fejezte ki, majd tudatta: már betöltötték az állást. Illetve egy hely volt, ahol „rámharaptak” volna, náluk viszont a jelentkezésemtől számított naphoz képest „tegnapelőtt” kellett volna kezdenem. Egyéb opciós lehetőség pedig nem nagyon tülekedett a láthatáron a nyárra vonatkozóan. Azt már tudtam, hogy itthon nem akarok keresgélni, adta magát tehát a döntés: irány a hegyek és bocik közé.

Mint utólag több ismerősömmel megállapítottuk, igazándiból mázlim volt ezzel a hellyel, mert sok esetben nyáron családtagokkal megoldják a személyzeti kérdést, és eszük ágában sincs senki mást felvenni. Mint itt is már első nap világossá vált, még a nyolcéves kislány is besegít a melóba, ha arról van szó. Kora délutáni rumlim közben azt látom a konyhán, hogy a cirka méter magas kiscsaj térdel fent a pulton, kaparja a vödörbe az ételmaradékot és pakolja be a tányérokat a mosogatógépbe. Kicsit később főzi a kávét és viszi be a fiúknak a konyhára, meg hordja ki utánunk a salátákat, mikor már nincs annyi kezünk, hogy minden beleférjen.

Ha már itt tartok, a család egyébként a következőképpen néz ki. Az öreg, akinek a neve alatt fut az egész, nagyjából már csak iszogatni és kártyázni jár be az egységbe. Már amikor jön egyáltalán, mert van, hogy napokig nem látjuk őt. Ja és hogy engem megkérdezzen, jól érzem-e magamat, hogy tetszik a hely stb.? Ideális főnök, nemde? :)
Neki van négy fia (és egy lánya, akit alig láttam egész nyáron), a fiúk közül ketten szakácsok, a harmadik a pultosunk, a negyedik pedig az állatállományért felel az út túloldalán, az étteremmel szemben. A pultos nem egyszerű fazon, de végül is én egész jóban voltam vele. Igaz, meghatározott időközönként bejelentette, hogy elege volt mindenből, felmegy az Ahornra és le se jön többet, de amíg én ott dolgoztam, abban a két szezonban nem váltotta be a fenyegetést. Állítólag korábban volt már, hogy egyszer 9 hónapig be se tette a lábát lent az étterembe. Az Ahorn amúgy egy helyi hegycsúcs, ott is van valami éttermük, de azt hiszem az csak télen üzemel. A szakácsokkal jól kijöttem, a tehénpásztorral meg csak elvétve találkoztam.

Az érkezés után kicsomagoltam, majd bementem vacsorázni, aztán rájöttem, hogy nem vagyok igazán éhes, úgyhogy megkérdeztem hánykor kell másnap kezdenem, aztán letesztelendő a civilizáció távolságát, elindultam, hogy besétáljak a városba. Húsz perc alatt elértem a végét, és visszafelé azt is megtudtam, hogy amennyiben kirakatböngészés nélkül halad az ember, cirka tíz perc alatt át is lehet rajta jutni gond nélkül. Délutánonként minden háromnegyed órakor indul helyi busz, ami pont előttünk áll meg, szóval ha nincs kedve sétálni az embernek, csak felugrik valamelyik helyi járatra és ugyanannyi idő alatt otthon van, mintha gyalog menne. Gyorsjárat. ;P

Belaktam a kis szobámat, nem mondanám, hogy egy hodály, de nekem pont elég volt. Két dolgot találtam, amit elsőre feldobtam a vásárlólistára: légycsapó és légypapír. Hiába na, a szobám az istálló feletti szinten volt... ;)Heidi és HansÉs ha már „lakótársak”! Mondhatni, hogy egész kis magánállatkerttel rendelkeztem: a lépcsőfordulóban két kitömött mormotával társaloghattam jövet-menet. Elsőre hódnak gondoltam őket, de Kata barátnőm egyik nap felhívta figyelmemet a hódok és mormoták meglehetősen hasonló kinézetére. Mivel én magam sosem rendelkeztem bővebb zoológiai ismeretekkel, az állatkáktól pedig már nem volt alkalmam és lehetőségem érdeklődni, melyik faj egyedei közül származtak, egy darabig maradt a teljes bizonytalanság Heidi és Hans mibenlétét illetően – ugyanis így kereszteltem el őket magamban. Gondoltam, ha már naponta több alkalommal összefutunk, legalább nevükön szólítva üdvözölhessem őket. ;)

Az összefutás valóban szó szerint értendő, ugyanis többnyire lóhalálában közlekedtem a lépcsőkön, vagy mert késésben voltam a munkából, vagy mert valamit a szobámban felejtettem és rekordidő alatt kellett visszaérjek az étterembe, ahol azidőtájt éppen én voltam az egyedüli kiszolgáló személyzet. Aztán mivel nem akartam az idők végezetéig kétségek közt hánykódni háziállataim mibenlétét illetően, meginterjúvoltam a helybélieket, akiktől megkaptam a választ, miszerint H-ék mormotaként élték életüket korábban.

No, de hogy folytassam a felsorolást, már ami az életemben jelen volt állati egyedeket illeti, alattam bocik laktak, akiket mire mentem dolgozni, áttereltek az étterem melletti legelőre, hogy napközben se kelljen nélkülöznöm becses társaságukat. Milyen figyelmes munkaadóim voltak, nemde? Természetesen a milliárdnyi légy is velük tartott ezekre a kiruccanásokra, hogy biztos teljes legyen az örömöm. A tehénszagot tulajdonképpen kb. 1 hét után fel sem vettem, de a kis röpködő dögök meglehetősen idegesítettek. Főleg, hogy némelyikük előszeretettel csípett is. Ennek köszönhetően volt szerencsém megtapasztalni milyen az, mikor egyszerre arra leszel figyelmes, hogy bár korábban csak viszketett a csuklód, immár úgy meg van dagadva, hogy az óraszíjad bevág a húsodba, mint valami alulméretezett bilincs. Na, azóta a kálcium pezsgőtabletta a nyári alapfelszereltség részét képezi az utazócsomagban.túranyusziA helyi faunát alkotta még néhány „túranyúl”, ezek rendszeres időközönként letipliztek az étterem melletti „minifarmról”, melyen dögönyözés céljából tartották őket a vendégek gyerekei számára. Vagy visszahozta őket valaki, aki tudta, honnan származtak el, vagy pár nap múlva szerzett helyettük másikat a tulaj. Nem tudni, hogy a vissza nem tértek voltak olyan szerencsések, hogy ellébecolhattak a továbbiakban valahol a természet lágy ölén, vagy pechükre bevégezték nem túl hosszú életüket egy óvatlan turista autójának kerekei alatt... Volt aztán még egy-két kacsánk a kis kerti tóban, és szemtelen verebek egész hada, melyek napi rendszerességgel ellepték a teraszunkat némi elemózsia reményében.

Ami a melót illette: nem mondhatnám, hogy az első napom eseménytelenül zajlott volna. Picit talán még el is fáradtam, hála annak, hogy kemény két hónapja (szinte napra pontosan) nem végeztem már érdemi munkát, de igazándiból élveztem, hogy egyből a „mélyvízbe” érkeztem. (értsd: pünkösd hétvége.) Még csak nem is volt amúgy teltház, de két felvonásban (ebéd + vacsora közte némi pihenővel) sikerült kis ízelítőt kapnom a főszezonra állandósuló munkatempót illetően.

Szóval az úgy volt…Fél 11-re mentem be, megkávéztam, aztán Evi megkérdezte, hogy akkor ma már szeretnék is dolgozni? Mikor közöltem, hogy tulajdonképpen végül is ezért vagyok itt, örömében elkezdte magyarázni az asztalszámozásokat, de mindössze a belső rész második feléig sikerült eljutnia. Ekkor elkezdtek szállingózni a vendégek, és a továbbiakban nem volt módjában semmilyen újabb információval szolgálni – legalábbis önszántából. Ennek örömére aztán én kérdezgettem tőle menet közben annál többet, miközben totális Milchbar-feelingem volt.

A Milchbar egyébként kedvenc és mindezidáig hat éve egyetlen téli ausztriai munkahelyem, melynek káoszelméletét elmagyarázni valakinek, aki még sosem járt nálunk egy hóviharos téli napon, körülbelül olyan reménytelen vállalkozás, mint egy fókát megtanítani hárfázni. Ott a rendes műszakkezdés általában úgy néz ki, hogy délben megérkezem az étterembe, és azt sem tudom hirtelen, hogy a pultba álljak be segíteni, leszedjek, italt hordjak, vagy rendelést vegyek fel? Ilyenkor szokott a konyháról megszólalni a megváltó csengő, felülírva minden egyéb tennivalót, és ha már egyszer megindultál valamerre, a többi úgyis megy magától. ;) Milchbar, én így szeretlek! :)

Hát, nagyjából így voltam ezzel itt is első nap. Annyi különbséggel, hogy nem örültem annyira, mikor a konyhára kellett mennem, mert ugyebár fogalmam sem volt, hogy melyik kaja micsoda, feszt kérdeznem kellett. Aztán nem mindig tudtam eldönteni, hogy minek örüljek jobban: mikor kaptam választ, amit nem mindig értettem meg, vagy mikor szó nélkül hagyták az érdeklődésemet és a kaja mellett lévő blokkról kellett megpróbálnom kisilabizálni, hogy most éppen mi is az ami az orrom előtt figyel. Csak egy példa azok kedvéért, akik jelen pillanatban annyira járatosak a tiroli dialektusokat illetően, mint én azokban a régmúlt időkben: a „kézespecl” náluk például „kázspácá” néven fut, s mire utánagondolsz és összerakod a dolgot, azaz szinkronizálod magadban a látottakat, a hallottakkal, azalatt értékes másodperceket veszítesz.

Súlyosbító tényező a magamfajta helyismereti analfabéta számára továbbá, hogy a kaják vágódeszka nagyságú tányéron vannak tálalva, nagyjából a kilencven százalékukhoz jár KÜLÖN tálalt saláta, és ha szerencséd van, a serpenyőben szervírozott kaják mellé még külön tányért is kell vinni. Vagy egyszerűen csak a körete van egy másik, leginkább repülőcsészealj formátumú tálkában, gondoskodva arról, hogy egy nyolcfős asztaltársasághoz – ami mint tudjuk nem ritkaság –, minimum tíz körben tudd csak kivinni a megrendelt étkeket. Ja, és akkor még az utólag megrendelt ketchup-majonéz-áfonya stb. körökről nem is ejtettünk szót.a Bermuda-háromszögben :)Majd’ elfelejtettem, hogy első nap, délután háromig még pultosunk sem volt, szóval az ebéd nagy részében félig-meddig a sörcsap-kávégép-italoshűtő által alkotott Bermuda-háromszög nyelt el engem. Ebben az volt a legviccesebb, hogy legtöbbször Evi csak bejött, elhadarta, hogy mire van szüksége és melyik asztalokhoz – csináld meg ÉS vidd ki. Ha több rendelést vett föl egyszerre, még inkább meg voltam lőve, mert olyan macskakaparással vetette papírra a dolgokat, amiből levontam a következtetést, miszerint gerlosi főnökasszonyommal karöltve orvosként tengethették előző életük mindennapjait. Mondjuk az sem piskóta, ahogy a lánya ír, de ő legalább tudja magáról, mennyire gáz, este meg is jegyezte nekem, látva egy cédulán a nyomtatott betűimet, hogy milyen szépen írok. Nem SZÉPEN basszus, csak OLVASHATÓAN csillagom – micsoda különbség! ;)

Amúgy az első napom két nem elhanyagolható hiányossága, amelyek kissé lassították a munkámat: az étlap nem ismerete és az asztalszámozás homályos volta. De amitől aztán totálisan és végképp kész voltam eleinte: a tiroli dialektus. Nagyon sok volt a helybeli, kb. a vendégek fele – nem úgy, mint Gerlosban –, úgyhogy lassan el kellett sajátítanom nekem is ezt a remek, jó kis tájszólást. Amit ha beszélni nem is óhajtottam, legalább megérteni ajánlatos volt, ha kommunikálni kívántam a betérő falubeliekkel. Egy-két ott eltöltött este után aztán rájöttem, hogy néha jobb, ha mégsem ért annyit az ember – vagy ha legalábbis úgy csinál mintha… szakasztott, mint a gerlosi hollandokkal. :)a pultA kedvenc szituációm egyébként az volt, amikor a helyi akcentusban eszmecserélő törzsvendégek már reggel óta a pultnál kártyáztak, a „vesztes fizeti a kör snapszot” alapon. Te, aki mindezt hosszú órákon át szemléled és felügyeled, már kezdesz picit elfáradni agyilag. Ők viszont éppen addigra kellőképpen megunják már egymás társaságát ahhoz, hogy úgy érezzék: immár ideje téged is bevonni a beszélgetésbe. A nem elhanyagolható mennyiségű, jófajta elfogyasztott itókának köszönhetően az eredetinél is kevésbé érthető dialektusban elkezdenek tehát érdeklődni családi állapotod, előző munkahelyed és egyéb, létfontosságú információk után. Szerencsére a kérdésekről hamarosan kiderül, hogy többnyire költőiek, így ha van egy kis eszed és nem fogsz neki azonnal a válasznak, általában sikerül is megúsznod őket. Erre akkor jöttem rá, mikor az első válasz fogalmazgatásakor, mire éppen sikerült volna összekanalaznom az agyamban szanaszét heverő tájszólás káoszból a megfelelő kifejezést, azon kaptam magamat, hogy már a kutya nem figyel rám a korábban érdeklődők közül. :)

Visszatérve az első nap problematikájára, az asztalokat amúgy elég viccesen jelölik a teraszon. Már azt is picit nehéz volt feldolgoznom, hogy a jobb és bal oldal asztalszámai egymásba érnek, mint egy saját farkába harapó kígyó, tehát nekem a bal hat az inkább jobb hét volt. Na de amikor egy kajával kiküldtek a „mező4”-re, akkor majdnem hangosan felröhögtem.háttérben a mező :)Későbbiekben már nem találtam ennyire humorosnak a helyzetet, ugyanis ezek voltak a legkedveltebb találkozási pontok azon vendégek számára, akik jellemzője, hogy nagy létszámban vannak jelen, és kedvenc szabadidős tevékenységük a kiszolgáló személyzet kapacitásának tesztelése. Megtett kilométerben, türelemben és agytérfogatban egyaránt. Értem ezalatt, hogy tarts fejben húszféle óhajt-sóhajt-kívánságot, melyek úgy érkeznek feléd, ahogy egy adogatógép köpi folyamatosan a teniszlabdákat, miközben te azon igyekszel, hogy a toronymagasra felpakolt tányérokat lehetőleg látványosabb baleset nélkül egyensúlyozd el a jóval arrébb lévő konyha irányába. Ahol egyébként már veszettül nyomják a csengőt, hogy vidd a kaját, különben kihűl, aztán jöhetsz vele vissza postafordultával. Szednéd a lábad tehát, ahogy csak tudod, mert nem érdeked a plusz körök megtétele, de a közönség próbál téged minduntalan visszatapsolni. Már félúton jársz, mikor még mindig hallod egyik füleddel a későn kapcsolók záporozó rendeléseit. Bombáznak téged az általuk óhajtott enni s innivalók lajstromával, mint amikor valami gonosz varázsló szórja átkát gyanútlan áldozataira. Szerintem ilyenkor tuti azt hiszik, hamarosan üt az utolsó órájuk, s sosem látnak többet téged, hogy alkalmuk legyen megosztani veled kívánságlistájukat. Pedig én folyton visszatérek, mint a Terminátor. :D

A mezőn lévő asztalok egyetlen., számomra érezhető előnye az volt mindig is, hogy az itt letelepülő szülők gyermekei nem a lábam alatt toporogtak, hanem a nekik rendelt játszótér hintáját és csúszdáját koptatták, mialatt a jó édes anyjuk engem sétáltatott... :) Fontos, hogy mindennek megtaláljuk a pozitív oldalát :D

Ja, a „mező” utáni sokkot követően a másik, amin meg voltam döbbenve: az egy dolog, hogy pénztárgépet, mint olyat, NEM TALÁLSZ AZ EGYSÉGBEN, de még csak fel sincs írva sehova, melyik asztal mit fogyasztott. Amikor megyünk kasszírozni, fejünkben kell lennie az adott asztal komplett számlájának, s mikor ők egyenként bediktálják, kinek mije volt, résen kell lennünk, s udvariasan kijavítani őket néhány tételnél, ha kevesebbet óhajtanak bevallani az elfogyasztottnál. Működhet ez vajon még bárhol másutt? Mert itt esküszöm, hogy igen. Eleinte vért izzadtam, de néhány hét alatt úgy megtanultam fejben/írásban összeadni, kivonni, osztani és szorozni, mint annak idején az iskolában sem. Nem beszélve a bámulatos memóriafejlődésről, amit nyár végére sikerült elérnem. :) Újabb pozitívum! :)

A munkabeosztásom amúgy fél tizenkettőtől nagyjából háromig tarott, aztán fél hattól kb.fél 11-ig, 11-ig. Délben, mikor lement az ebéd és elfogytak az ABO-k :) (nem, nem az ausztrál bennszülöttek, hanem a helyi ebédmenüsök) eltörölgettem az evőeszközt, megkajáltam én is, aztán „csüsz”. Este pedig azt kellett megvárnom, hogy az asztaloktól távozzanak a vendégek, őket kellett lefizettetnem. Aztán akik a bárnál ücsörögtek, azokat már a pultos istápolta zárásig. Szóval egész tűrhető munkabeosztásom volt, nem kellett nagyon korán kelnem, nem is végeztem túl későn, és délután is volt időm kicsit pihenni. A szobám kb. öt perc séta volt az étteremtől, úgy, hogy a második emeletre kellett felbaktatnom. Soha messzibb szállást :)

Amennyiben legközelebb is velem tartasz, további részletekbe avatlak be az itt töltött nyaramról. Nagy többségük mosolyt csal az olvasó arcára, illetve írás közben már az enyémre is, de személyesen átélni ezeket ott és akkor, nem mindig a legvidámabb dolog. Azért érzem szükségét ezt itt megjegyezni, mert nem akarom, hogy az a vád érjen, miszerint rózsaszín szemüvegen keresztül óhajtom mindenkivel szemléltetni az osztrák melót. Nem mondom, hogy nem voltak kint negatív tapasztalataim, de hiszem, hogy ilyesminek az itthoni munkavállalók is ugyanúgy ki vannak téve. És ha a rossz dolgokat csak arra használod, amire valók, vagyis levonod a következtetést belőlük és legjobb tudásod szerint megpróbálsz legközelebb elkerülni egy hasonló helyzetet, már nem volt hiába, ami történt. Amúgy is, ahogy mondani szokták, ahány ház, annyi szokás. Vágjon bele mindenki maga, és saját benyomásai alapján döntsön: megéri-e barátokat és családot hosszabb vagy rövidebb időre otthon hagyni, közben tapasztalatot és némi pénzt szerezni a sógoroknál. :)

Folyt. köv. :)

Facebook-funkciók Blogi.hu Apps alkalmazással

A fenti íráshoz kapcsolódó blogbejegyzés:

- Első tiroli nyaram (2009), 2. rész
- Első tiroli nyaram (2009), 3. rész
- Első tiroli nyaram (2009), 4. rész

« előző
Mennyire kemény az élet Ausztriában?

következő »
Első tiroli nyaram (2009), 2. rész

ausztriai munka Tirol Mayrhofen személyzeti szállás munkakeresés szezonkezdet konyha étterem fizetés Zillertal

Ugrás az oldal tetejére

ausztriai munka(45) munkakeresés(26) Ausztria(23) nyelvtudás(23) munkatapasztalat(22) étterem(18) hotel(16) Karintia(15) kirándulás(15) vendég(14) Tirol(14) Gerlos(13) segítség(12) Facebook(12) konyha(12) Milchbar(11) fizetés(10) nyár(10) Zillertal(9) Ossiacher See(9) szezonkezdet(8) tópart(7) tél(7) vállalkozás(7) változás(6) gyakorlat(6) buli(6) személyzeti szállás(6) szakképesítés(6) Mayrhofen(6) személyiségfejlesztés(5) önmegvalósítás(5) kollégák(5) nyelvtanulás(5) köszönet(5) élőzene(4) zenekar(4) állásinterjú(4) időjárás(4) Bécs(4) étlap(4) Magyarország(4) Olaszország(4) strand(3) pozitív gondolkodás(3) vakáció(3) felkészítés(3) interjú(3) Achensee(3) park(3) német(3) magyar néptánc(3) Dél-Tirol(3) szezonvég(3) család(3) tánc(3)

Adatkezelési tájékoztató|Impresszum, kapcsolat|Gyakran ismételt kérdések

Honlapunkat a következő böngészőkhöz optimalizáltuk:
Apple Safari 5.1.7+ Google Chrome 26.0.1410.64+ Internet Explorer 8.0+ Mozilla Firefox 20.0+ Opera 12.15+

Copyright © 2013-2018 blogi.hu v1.62 - Minden jog fenntartva!