Regisztráció|Bejelentkezés|Elfelejtett jelszó

Egy tökéletes minivakáció

szerző: |2013. május 15. 17:00:00, Balatonalmádi

az almaültetvény közepén, a ''parasztház'' erkélyén Ahogy ígértem, alább következik egy „kis” összefoglaló arról a néhány remek napról, amit sikeres szezonzárásunkat megünneplendő, kedves férjemmel töltöttünk azon olaszoknál, akik szerintem még majdnem osztrákok (68% a németajkú lakosok aránya). Nem kevés klassz élménnyel gazdagodtunk, a beszámoló hosszúsága is ezzel arányosan alakult. Szeretném ezért már elöljáróban figyelmeztetni azon kedves olvasóimat, akik egyhuzamban szándékoznak átböngészni írásomat, hogy készítsenek be maguknak egy kancsó finom limonádét és esetleg valami rágcsálnivalót is. :) Ha ez megvan, akkor indulhat a virtuális kirándulás Dél-Tirolba – higgyetek nekem, igazán remek hely, 4.000.000 turista nem tévedhet; évente ugyanis ennyien látogatnak el ide.

Remélem, a képeket már megcsodáltátok, aki még nem látta volna őket, a „Fotóalbum” menüpontra kattintva gyönyörködhet bennük. Kár lenne azt a sok szépséget kihagyni, amit lencsevégre kaptam Bolzanotól Meranoig úton-útfélen-útközben.

Az egész kaland valójában két éve nyáron, Pertisauban kezdődött, mikor egyik szabadnapunk alkalmával úgy döntöttünk, hogy a határokat feszegetve megjáratjuk a mi kis Suzynkat, és ezúttal egészen Meranoig merészkedünk. Megcsodáltuk a megszámlálhatatlanul sok, mesébe illő virágot a botanikus kertben, s végigjártuk a Touriseum névre hallgató állandó kiállítást. A kastélykertben kénytelenek voltunk pár látnivalót fájó szívvel elbliccelni, hogy emberi időben hazaérjünk, mert másnap reggel megint várt a meló. Hazafelé tartva viszont már arról csevegtünk, hogy ide még egyszer mindenképpen vissza kell térnünk.Trauttmansdorff kastélyÍgy jött a remek ötlet, hogy a téli szezon végén megjutalmazhatnánk magunkat egy rövid kiruccanással, ha már viszonylag közel vagyunk az olasz határhoz. A gondolatot tett követte, elég gyorsan sikerült is szállást találnunk, bár a szezonzárásunk időpontját még bizonytalanság övezte. Aztán ahogy közeledett a várva várt utazás, addig rágtuk a főnökség fülét, hogy végre sikerült hozzájutni az áhított információhoz – április 12-én irány Dél-Tirol! Az indulás előtti napon még gyorsan letudtuk a nyári munkakeresés utolsó fázisát és bebiztosítottuk a helyünket a következő szezonra. A nem rövid keresgélés „örömeiről” következő alkalommal bővebben beszámolok majd. Így a pihenés már zavartalanul telhetett, és 100%-ban arra koncentrálhattunk, hogy az osztrák télből megérkezve élvezzük a meranoi-bolzanoi tavaszt.

Számokban kifejezve: 2 klassz szálláshely, 5 nap, 25 fok fölötti hőmérséklet, többszáz fotó és ezernyi finomság – ez várt ránk az olaszoknál, ahol szerény véleményem szerint a fent említett időnél többet nem is biztos, hogy érdemes egyhuzamban eltölteni. ;P Na jó, persze egy toszkán körút, netán a Garda-tó körülkirándulása kedvéért bármikor hajlandó vagyok megszabadulni ronda előítéleteimtől. :D Amellett viszont nem mehetek el szó nélkül, hogy a taljánok közlekedési kultúrája hagy némi kívánnivalót maga után – s akkor még meglehetősen diplomatikusan igyekeztem fogalmazni. Bennem konkrétan minden alkalommal olyan benyomást kelt, hogy még 2 nap és megőrülök közöttük. Ja és hozzá kell tennem, hogy persze nem is én vezettem. :)

Ami az időjárást illeti, az odautazás napján még esett az eső, de mire késő délután megérkeztünk, már kezdett felszakadozni a felhőzet és a „házinénitől” kaptunk egy ígéretet, miszerint másnaptól tartósan 20 fok fölötti hőmérséklet várható. És lőn – reggel valóban napsütésre és madárcsicsergésre ébredtünk. Előtte viszont még eltöltöttünk egy kellemes estét Meranoban, végigsétáltunk a Passirio folyó partján, picit meg is áztunk, de aztán jót vacsoráztunk – éljenek a kínrímek! ;)

Hála a jól bevált tiroli éttermi nyitvatartásnak, 6 óra előtt esélyünk sem volt sehol enni, úgyhogy bánatunkban benyomtunk egy 4 gombócos fagyit. Ezzel sikerült úgy megvigasztalódnunk, hogy kedvet kaptunk még egy kis csellengéshez a városban, melynek során jó szokásomhoz híven 2-3 lépésenként megálltam fotózni, ezzel nem kicsit próbára téve az én drágám türelmét, de le a kalappal, hősiesen állta a sarat. Naná, hisz még csak akkor érkeztünk :)

A vacsinkat egy remek étteremben költöttük el, melyre a szállásadónk hívta fel a figyelmünket. Jó szívvel ajánljuk tovább annak, aki egy kellemes, elfogadható áru étkezésre vágyik Meranoban.

Hazafelé sikerült kicsit elkeverednünk a város széli „almásban”, illetve még azelőtt, hogy azt megtaláltuk volna. A parasztház ugyanis, ahol laktunk egy almaültetvény kellős közepén helyezkedett el, ez arrafelé nem megy ritkaságszámba. A környéken a gyümölcstermesztés a „legmenőbb szakma”, 15 különböző fajta almából évi 700.000 tonnát szüretelnek Dél-Tirolban.

Amúgy a szoba teljesen rendben volt, leszámítva az elérhetetlen wifi-t, ami csak úgy volt hajlandó működni, ha kiültünk egy székre az ajtónk elé a folyosóra és nagyjából szemmagasságban egyensúlyoztuk magunk előtt a laptopot. Vizuális típusú olvasóim azt hiszem elég jól szórakoznak most ezen a képen.

Szombati programunk a botanikus kert meglátogatása volt, ami az egész dél-tiroli kiruccanásunkat inspirálta. Írni nem nagyon lehet róla, illetve azt hiszem elég ha annyit mondok, számomra életre szóló élmény volt, szerintem mindenkinek egyszer látnia kell - legalább a fotókat itt, most, nálam és mindjárt rájön, hogy ezt muszáj élőben is... ;) Különben is ismeritek a mondást: ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. :)

Érdekes egyébként még a Touriseumban megtekinthető állandó kiállítás is, ami az alpesi vendéglátás történetét mutatja be meglehetős részletességgel. Az egész terület végigjárása (úgy, hogy a múzeumon ezúttal csak végigszaladtunk) 8 óránkat vette igénybe, szóval érdemes azzal számolni, hogy aznap másra már nem nagyon jut idő. Illetve mégis – beszaladni egy boltba, s venni valami fincsit vacsorára. Egy üveg remek bort mindenképpen, és a teraszon üldögélve gyönyörködni az alpesi naplementében. Aztán kezdődő izomlázzal bezuhanni az ágyba és pincemélyen húzni a lóbőrt, míg másnap reggel az ablakon besütő nap megint csak ki nem csalogat minket a szabadba.TappeinerwegVasárnap irány a Tappeinerweg. Előtte viszont keresünk egy normális parkolót és megiszunk egy jó kávét. Egy finom süti is becsúszik mellé. ;) Aztán még egy kávé. ;) Mert az itt nem csak finom, de az ára sem rossz. 1,20 és 1,50 euro között van és egyszerűen itatja magát. Ami a normális parkolót illeti, ez tulajdonképpen maga a totális ellentmondás ezen a környéken, ugyanis az olaszok e tekintetben spórolósra sikeredtek. Ha van egy jó nagy placcuk, ahol mondjuk 100 parkolóhelyet tudnak kialakítani, ott ők az amúgy is ferdén felfestett választóvonalakat nem az előzővel párhuzamosan folytatják, hanem minden egyes parkolóhelyből lecsípve kicsit „befelé húznak”, aminek köszönhetően a parkolóplacc legszélén egy rendkívül szabálytalan, pontosabban ormótlan, ámde parkolhatatlan, ötszögletű plusz egy helyet nyernek, így lesz a százból százegy. A dolog csalóka. Ugyanis amikor a gyanútlan autós egy ilyen helyen akar parkolni, szépen becsusszan a helyre... igen, kezdetben. Aztán azt veszi észre, hogy amint egyre beljebb halad, úgy keskenyedik a sávja is. Ilyenkor esetleg kiszállhat, megpróbálhatja arrébbtolni az immár útjában álló, szomszédban parkoló autót, vagy gépi erőt bevetve, autójával tolja arrébb a másikat. A higgadtabbak talán egyszerűen csak feladják és vállalják, hogy az autó eleje (vagy orra parkolási szokástól függően) ki fog lógni, mivel nincs elég széles terület ahhoz, hogy teljesen beálljon a balszerencsésen választott helyre. Apropó, parkoló legszéle. A meranoi termálfürdő környékén nagy örömünkre találtunk parkolót. Egészen pontosan egy mélygarázst. Parkoló már volt, csak üres hely nem. Egyet kivéve. A fal mellettit. Mint utaltam rá, az olaszok ezen a téren, mármint a parkolókban fölöslegesen elherdált területek megspórolásában a világelithez tartoznak. Ennek megfelelően a fal melletti - nem véletlenül üres - parkolóhelyet úgy alakították ki, hogy a fal felőli elválasztó vonalat közvetlenül a térelválasztó elem tövébe festették fel. A parkolóba a szűk közlekedőrész miatt csak tolatva lehetett beállni. Na most, a mai autókon az esetek túlnyomó többségében a sofőr számára van egy praktikus megoldás, ajtó a neve. Ez valóban remek ötlet, mivel a gépjármű vezetője így ezen tud ki-beszállni (aki még mindig nem látja át, hogy ez az amúgy egyszerű, hétköznapi megoldás mekkora technikai bravúr is valójában, parkoljon öt centire egy fal mellé). Szerencsések vagyunk, jól választottunk, a mi autónkon is van ajtó, de ha csak öt centire lehet kinyitni, akkor maximum egy lemondó, hosszú sóhaj fér ki rajta. Szóval. Beparkoltunk. Közvetlenül a fal mellé, tolatva, ezáltal a sofőr - aki balszerencséjére nem tud kiszállni még a beparkolás előtt az autóból - is a fal mellé került, attól kb. 5 centire, így jól sáfárkodva a rendelkezésre álló hellyel, a másik oldalon, a szomszédunk mellett maradt még nagyjából 30. A parkolás tehát sikerült, a folytatásban két verzió lehetséges:

1. A sofőr marad és olvas, alszik, vagy csak az orrát piszkálja, míg az utas bebarangolja Meranót.
2. A sofőr átmászik a sebváltón, átül a másik oldalra, és Cérna Pistike módjára kinavigál a 30 centis résen. Egy nem Cérna Pistike típusú embernek ez nem olyan egyszerű ám, és az én férjem egyáltalán nem Cérna Pistike.

Péter a második verziót választotta, így együtt indultunk városnézésre. Visszatérve az autóhoz megvártam, amíg a rendelkezésére álló 30 centi nagyságú helyen angolna módjára bekígyózik az utasülésre, majd átmászik a sebváltón, s miután teljesen lehiggadt, kiáll az autóval a parkolóhelyről. A mélygarázsból kétsávos, párhuzamos közlekedésre alkalmas út (miket tudok :D) vezetett a szabadba. A kijáratot elálló sorompót egy olyan kanyar előzte meg, amelyet a férjem a saját sávjában egyszerűen nem tudott bevenni, pedig gépészkedett, mint egy Forma-1-es pilóta. Még berregett is hozzá, de meglehet, inkább csak azt mormogta: még szerencse, hogy senki sincs rajtunk kívül a sávokban. Így aztán a kanyarodási manőver után jutalmul választhattunk, melyik sorompón megyünk ki. Mi a bal oldalit választottuk, bár ez a történet szempontjából teljesen lényegtelen.

De visszatérve a városnézésre és ezáltal a „jelenbe”: végigjárjuk a Franz Tappeiner orvos-botanikus-antropológusról elnevezett sétányt, megnézzük a mediterrán fűszerkertet, élvezzük a csodás panorámát a völgyre és Merano városára. Én elragadtatva fényképezem a pálmafákat háttérben a havas hegycsúcsokkal – szóval teljes az idill. ;)

Délután átautózunk következő állomáshelyünkre, Bolzano szomszédságába, melynek számomra legfontosabb adata, hogy 2000 napsütéses órát tudhat magáénak éves szinten. ;) Ja, és 1990 óta Sopron testvérvárosa. Ismét egy „ültetvény” közepén táborozunk le, ezúttal vegyigyümi figyel körülöttünk – szőlő ÉS alma. Minő változatosság! ;P A kistelepülést, ahol megszálltunk, Cornaianonak hívják. Osztrákul meg Girlannak, nekem előbbi elnevezés jobban tetszett. Amúgy része a híres Dél-Tiroli Borútnak = Eppan an der Weinstrasse, ami mennyivel dallamosabban cseng ha úgy mondjuk: Appiano sulla Strada del Vino. ;)szerény sültestálMikor megérkezünk a Lanserhofba, a háziak éppen csatangolnak valamerre, fiúgyermekük azonban – aki barátaival éppen grillpartira készülődik a medence partján – kezünkbe nyomja a szobánk kulcsát. Ellát némi jó tanáccsal, hol érdemes vacsiznunk és közli, hogy az internethez a szülőktől tudunk majd kódot kérni. Mint másnap kiderül, ezt akár ki is hagyhatnánk, mert bár egy fokkal jobban működik a wifi, mint Meranoban (itt csak az asztalon kell ide-oda tologatni a laptopot jobb vétel reményében), az idő túlnyomó részét amúgy is házon kívül töltjük.
Első este ugyan nem bukkantunk rá a talján ficsúr által ajánlott pizzériára, de végül sikerült kárpótolnunk magunkat egy szerény sültestállal, ami aztán végül a másnapi reggelinket is biztosította. Hazagurultunk és ágyba ájultunk. ;)

Másnap reggel okozott némi izgalmat, hogy az előző nap készített fotók egy részét egész egyszerűen nem találtam sehol a gépen, holott tisztán emlékeztem rá, hogy átmásoltam mindent a kártyáról. De hála a Zuram gyors és hathatós közreműködésének, sikerült megmenteni a Tappeinerweg képeit a számotokra.szemtelen verebekHétfőre elterveztük, hogy megnézzük a közeli Montiggl tavat és egy-két várat azok közül, amelyek százszámra találhatók a környéken. Ami az előbbit illeti, bátran állíthatom, hogy semmiről nem marad le, aki kihagyja a programból. Kivéve egy-két klassz fotót a tóról és a falánk verebekről, akik pofátlan módon legelik le a parti kávézó vendégeinek tányérjáról az utolsó mikroszkopikus morzsákat is. Persze a mohóbbja nem várja meg, hogy a Kedves Vendég távozzon. Egyszerűen az asztalon felsorakozik a főétkezéshez, felveszi a támadópozíciót, és már nyújtja is a csőrét a falatért. A férjem is megvívta a maga harcát, és büszkén jelentem, végül egyedül fogyasztotta el a kávéhoz választott süteményt!

OK, akkor várazzunk. Üssünk három legyet egy csapásra – a végső cél Eppan grófjának XII. században épült rezidenciája lett volna. Bár csak romról van szó, de megkapó látvány még messziről is. Hogy közelről hogy fest, arról sajnos nincsenek személyes tapasztalataink, ugyanis a sorban elsőként található „Kosár-kastély” (Schloss Korb) bejáratánál szerencsére megláttunk egy nem túl feltűnően elhelyezett táblát. Ez arról informálta a várlátogatásra spannolt turistákat, hogy a következő vár (a nevét nem tudom, és a rom még messziről sem mutatott sehogy) és Hocheppan vára között az út le van zárva. Finito. Ennyit a várakról.

Megpróbálkoztunk valami ebédfélét magunkhoz venni, de mivel elmúlt kettő óra, egyetlen ajánlatként - ha jól emlékszem - Cézár salátát említett a felszolgáló személyzet nem túl lelkes tagja. Ezt persze az ő tiszte lett volna létrehozni a kedvünkért. Roppant nagylelkűen végül is úgy döntöttünk, megkíméljük őt ennek a rendkívül bonyolult gasztronómiai kreációnak az elkészítésétől. Könnyű volt amúgy jó fejnek lennünk, hisz inkább azt kultiváljuk, ha étlapról van lehetőségünk választani, s nem két alternatíva áll rendelkezésünkre miszerint: ezt vagy semmit. ;P

Másnap kicsit borult időre ébredtünk, de nem hagytuk, hogy ez kedvünket szegje, így jutalmul természetesen nemsokára kisütött a napocska, s kellemes melegben élvezhettük az utolsó napunkat olaszhonban.tonhalsaliElső célpontunkként ismét egy várat tűztünk ki, amit előző nap már sokadik alkalommal csodáltunk meg a távolból. Olvastuk a neten, hogy működik benne egy múzeum is, ez nem annyira érdekelt minket, de gondoltuk majd meglátjuk, lehet hogy mégis érdemes lesz bemenni.

Már ahogy közeledtünk, kezdett gyanús lenni a környék dekorációja – tibeti imazászlók felaggatva, a vár bejáratánál olyasféle oroszlánfigurák, amiket távol-keleti filmekben lát az ember mindenféle ünnepi felvonulásokon. A vár melletti sziklán függőlegesen egymásba csavarodó piros-fehér vasrémség, amiről az alatta lévő táblának köszönhetően kiderült, hogy egy MŰALKOTÁSRÓL van szó..... Mint hamarosan megtudtuk a vár teljes területe múzeumnak van berendezve és csak fejenként 9 eurós belépőjegy megváltása mellett látogatható, így nem túl fájó szívvel lemondtunk róla. Az addig látottak egyértelművé tették számunkra, hogy ez itt nem az a hely, ahol mi bármi érdekeset találnánk. A kilátás valószínűleg elég jó lett volna, de mivel az idő még akkor meglehetősen borús volt, arra jutottunk, hogy úgysem lehetne szép képeket csinálni. Családilag megszavaztuk tehát, hogy a belépőjegy árát jótékony célokra fordítjuk inkább – meghívjuk egymást fagyizni és iszunk mellé egy-két jó kávét :)csokoládé mousseA gondolatot tett követte, irány Bolzano, nézzünk várost, együnk, igyunk... fotózzunk. :) Leraktuk Suzykát egy parkolóházban és nyakunkba vettük az óvárost. Déltájban megálltunk egy cuki trattoriaféleségnél. Mivel bőségesen bereggeliztünk, nem mondanám, hogy kopogott a szemünk, de gondoltuk nehogy úgy járjunk, mint előző nap, hogy mire megéhezünk, déli pihenőre vonul minden szakács – szóval én ettem egy tonhalsalit, Petim pedig valami csokis finomságot, természetesen ittunk egy jó kávét, aztán folytattuk a város-járóst.

A vacsinkat végre abban a pizzériában sikerült elköltenünk, amiről már első este hallottunk, s mivel ezalkalommal sétára adtuk a fejünket, így kedvenc sofőröm is kirúghatott a hámból két pohár bor elfogyasztása erejéig. A pizza valóban remek volt, és mintha kifejezetten az én kedvemért történt volna, csokoládé mousse is szerepelt az étterem kínálatában. Kis kiruccanássunk utolsó estéje is remekül telt tehát, s másnap örömmel indultunk útnak hazafelé, mert tudtuk, hogy este már a saját ágyunkban alszunk otthon, a családdal. Megkezdtük tehát itthoni „semmittevésünket”, s terveink szerint a nyáron ismét elmerészkedünk az olasz határon túlra, az úticél egyelőre még keresés alatt...

Legközelebbi alkalommal, ahogy ennek az írásnak az elején ígértem, beavatlak titeket a nyári munkakeresésünk részleteibe.

Facebook-funkciók Blogi.hu Apps alkalmazással

« előző
Az első :)

következő »
A munkakeresés szépségei

Olaszország Dél-Tirol Merano Bolzano botanikus kert Trauttmansdorff Touriseum Tappeinerweg kirándulás vakáció

Ugrás az oldal tetejére

ausztriai munka(45) munkakeresés(26) Ausztria(23) nyelvtudás(23) munkatapasztalat(22) étterem(18) hotel(16) Karintia(15) kirándulás(15) vendég(14) Tirol(14) Gerlos(13) segítség(12) Facebook(12) konyha(12) Milchbar(11) fizetés(10) nyár(10) Zillertal(9) Ossiacher See(9) szezonkezdet(8) tópart(7) tél(7) vállalkozás(7) változás(6) gyakorlat(6) buli(6) személyzeti szállás(6) szakképesítés(6) Mayrhofen(6) személyiségfejlesztés(5) önmegvalósítás(5) kollégák(5) nyelvtanulás(5) köszönet(5) élőzene(4) zenekar(4) állásinterjú(4) időjárás(4) Bécs(4) étlap(4) Magyarország(4) Olaszország(4) strand(3) pozitív gondolkodás(3) vakáció(3) felkészítés(3) interjú(3) Achensee(3) park(3) német(3) magyar néptánc(3) Dél-Tirol(3) szezonvég(3) család(3) tánc(3)

Adatkezelési tájékoztató|Impresszum, kapcsolat|Gyakran ismételt kérdések

Honlapunkat a következő böngészőkhöz optimalizáltuk:
Apple Safari 5.1.7+ Google Chrome 26.0.1410.64+ Internet Explorer 8.0+ Mozilla Firefox 20.0+ Opera 12.15+

Copyright © 2013-2018 blogi.hu v1.62 - Minden jog fenntartva!