Regisztráció|Bejelentkezés|Elfelejtett jelszó

Az én történetem, 2. rész

szerző: |2013. október 27. 23:33:26, Balatonalmádi|módosítva: 2013. október 28. 10:02:24

úton Gerlosból Stájerországba Ahogy a bejegyzés első részének zárásaként utaltam rá, 2010. december 22-én, egészen pontosan délelőtt tíz órakor keltem útra. A Nagy Útra. Gyorsan bevásároltam, majd dél körül Ausztria felé vettem az irányt. Akkoriban még Debrecenből, pontosabban egy a megyeszékhely melletti településről, Hajdúszovátról. A GPS-em szerint hét és fél órás út volt. Gondoltam, a cigiszüneteket óvatos gyorshajtással kompenzálva este nyolcra, azaz emberi időben érek célba. Az utam hazai részével nem is volt gond. Aztán ahogy Ausztriában egyre beljebb értem, úgy változott meg minden. December lévén hamar sötétedett, a hó szakadt, az út latyakos (és nyilván olajos) volt, mert a szélvédőre felcsapott szennyeződést az ablakmosó folyadékkal nem tudtam eltávolítani, így Stájerországban már minden útbaeső benzinkútnál meg kellett állnom egy alapos szélvédőmosásra, hogy lássak is valamit. Közben egyre gyakrabban néztem az órát. Este tízre értem a közel 1.800 méter magasan fekvő, háromcsillagos hotelhez. Szép bemutatkozás – gondoltam magamban. Gyorsan bevágtattam az ajtón. Egy középkorú, igen helyes hölgyemény, a recepciós volt az első ember, akit megláttam. Odasiettem hát, s mondtam, ki vagyok. Szemmel láthatóan nem volt elragadtatva attól, hogy ilyen későn érkeztem meg, de végig azt hajtogatta, nincs semmi gond. Mondott még mást is, nem is keveset, de azt már sosem tudom meg, pontosan mit, mivel nem értettem. Nyilván a kései időpontra tekintettel egy éppen üresen álló hotelszobát kaptam ideiglenes szálláshelyül. Valamit magyarázott a nőszemély a másnapi kezdésről, de igazság szerint csak azt értettem meg, hogy hét óra, és tán egy Victoria nevű recepcióst emlegetett.

Másnap reggel háromnegyed hétkor a recepción kezdtem. Hamarosan megjött Victoria, a másik recepciós is. Különös ismertetőjele, hogy épp oly magas, mint széles. A sok ülés... Nem szeretett engem, ez nyilvánvaló volt a grimaszaiból. Magyarázott valamit, amiből pár szót fel is fogtam (érzékelhetően pont ez volt a legnagyobb baja, mondta is a magáét emiatt), így inkább csak szótlanul mentem utána. Ezalatt gyorsan összefoglaltam magamban idegenvezetőm legfontosabb tulajdonságait, s levonva a szükséges következtetést, elneveztem magamban Érdeskocka kisasszonynak. Mindeközben imádkoztam, hogy a konyha felé vegye az irányt, mert ott már nagyjából tíz százalékot fogok érteni a németből (praktikussági okokat szem előtt tartva a nyelvtanuláskor a konyhában használatos szavakat részesítettem előnyben). Van Isten! Rövid túránk végén a konyhában találtam magam. Akkor futottam össze először Hannessel, az igen magas és meglehetősen sovány konyhafőnökkel, aki egy negyven év körüli, stájerországi alkoholista volt, ám a legjobbak közül való: tisztességes, kötelességtudó, szorgalmas, tiszta. Munka közben sohasem ivott. Hogy a nap végén – gyakorlatilag minden este – miért tette mégis (sokszor olyan satu volt, hogy beszélni sem tudott), annak megvan a külön története, de én ezt csak a szezon legvégén tudtam meg. Sajnáltam emiatt, mert négyhavi ismeretségünk alapján sziklaszilárdan hittem: nem ezt érdemelte a sorstól.

Szép lassan érkeztek a többiek is: Robert és Franz, a két fiatal és szintén stájerországi szakács, akik az első pillanattól utáltak engem; Ivan, a végig barátságos bolgár konyhai kisegítő és persze „legközelebbi” kollégám, Nehat, az erősen barna bőrű macedón mosogató, akinek esküdt ellensége volt a munka, viszont elég jól beszélt németül. Utóbbi illető vezetett körbe a konyhán, s mutatta meg a feladatomat a saját maga által már jól megszokott, így teljesen normálisnak vélt felületességével. Sebaj, a lényeget megértettem, a többit hozzáraktam magam, s munkába álltam. Nem volt egyébként rossz ember, csak mint nagyon sokan, ő sem akarta rommá dolgozni magát.
Idővel befutott a tulajdonos is, aki még a körülbelül 190 centire nőtt konyhafőnöknél, Hannesnél is magasabb volt. Ez bizony a stájer tök hatása lehet! Én a magam 174 centijével egyre inkább törpének éreztem magam ebben a társaságban. Valahonnan tököt kell szereznem! Persze Stájerországban ez nem nehéz feladat. Ott, ahol én dolgoztam, vagyis 1800 méter magasan, az Isten háta mögött, talán mégis, de azért nyilván megoldható.

Érdekességet jelentett még, hogy az a szemrevaló recepciós, aki az érkezésemkor fogadott, gyakran fordult meg a konyhában, és olyankor mindig dirigált. Nyilván jó a főnöknél, ha mindezt megteheti. Maca! Aztán pár nappal később a kezembe került a hotel prospektusa. A francba, ez a nő nem maca, ő a főnökasszony!

Az ünnepek miatt komplett diliházba érkeztem, hiszen ahogy az ilyenkor szokás, a hotel vezetése kibővített gálavacsorával igyekezett a vendégek kedvében járni. A csúcsra, azaz Szilveszter környékére Nehat szerzett egy ismerőst, így hárman mosogattunk – papíron. Mert ha én a fehérben voltam, vagyis a tányérokat, evőeszközöket tisztítottam, addig ő a haverjával a feketében a konyhai eszközöket (serpenyőket, tepsiket, gépeket, egyebeket) vette kezelésbe mondván, az új munkatársat be kell tanítani. Amikor én a feketében dolgoztam, ők a már ismert ok miatt a fehérben ténykedtek. Mivel ketten voltak, nem törték össze magukat. A harmadik napon untam meg, és szóltam, hogy ez így nem túl szerencsés, mert bár eggyel többen vagyunk, én ugyanannyit dolgozom, mint korábban. Az új srác jött is egyből segíteni... úgy két óra hosszára, aztán egyszer csak eldőlt mellettem, mint egy krumpliszsák... Valamilyen rohamot kapott. Kérdeztem Nehatot, mi a gond. Ő pedig mutatta a piát, vagyis annak a hiányát... Érkezett a mentő, elvitték a srácot, sose láttam többet. Ismét ketten maradtunk. A munkamennyiség viszont nem csökkent, így aztán gyorsan elszaladt az első egy-másfél hetem, s már át is ugrottunk 2011-be. Elérkezett a fizetésnap. Érdeskocka kisasszony egyesével hívott bennünket, és most Nehaton volt a sor. Vigyorogva indult a béréért. Akkor láttam utoljára. Állítólag anyagi természetű problémája adódott, emiatt be is szólt a főnöknek.

Már csak én dolgoztam mosogatóként a hotelben. A varázsszó innentől kezdve ez volt: holnap! Merthogy a továbbiakban hét elejétől, hét végétől, napszaktól függetlenül mindig pont holnap érkezett az új mosogató. Aki aztán persze sosem ért ide. Vagy legalábbis nagyon sokáig nem. Szerencsére ebben a pár napban nagyjából félházzal üzemeltünk, így megoldottam egyedül is a dolgot. Mégsem éreztem jól magam, mert tudtam, a többiek állandóan kibeszélnek a hátam mögött. Sőt, mivel nem sokat értettem az eszmecseréjükből, akár közvetlenül mellettem is, mert annyit azért felfogtam a hallottakból, hogy a témában biztos legyek. Ez fájt a legjobban, hiszen gyakorlatilag levegőnek tekintettek. Csak Hannes, a konyhafőnök és Ivan, a konyhai kisegítő volt kivétel, ők igyekeztek mindig segíteni, folyamatosan tanítgattak. Ám rajtuk kívül mindenki – a két fiatal szakács, a felszolgálók, a szobalányok, akiknek be kellett esténként segítenie nekem, amíg egyedül voltam – csak cseszegetett, és dumált rólam. Nem tudtam magamat megvédeni, teljesen ki voltam szolgáltatva a többieknek, akik ezt ki is használták.

Azzal nincs különösebb gond, hogy a szakácsok fújtak rám. Rosszul beszéltem a nyelvet, ezzel az ő munkájukat nehezítettem, hiszen gyakorta megesett, hogy valamire sürgősen szükségük volt, és ezt időnként egyperces monológ és kézzel-lábbal mutogatás után sikerült megértetni velem. Az olajozott gépezet nem így működik... Mindezt a lelkesedésemmel próbáltam kompenzálni, de szemmel láthatóan, Hannesen és Ivanon kívül ez senkit sem érdekelt. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy az imént említett okok miatt végig veszélyben éreztem magam. Minden nap úgy mentem be dolgozni, hogy ma jön a főnök és közli: találtak valaki mást, én mehetek haza, mert ez így nem működik.

Január derekán az egyik legnagyobb osztrák pezsgőgyártó cég vezetőinek népes tábora pótszilvezterezett nálunk négy-öt napig. Az ünnepekkel ellentétben ezt a programot a tulajdonosék végigremegték. Elérkezett az első vacsora ideje, a nap fénypontja, én meg a magam háromhetes rutinjával egyedül voltam két mosogató munkájára. Sejtésem szerint a főnök emiatt is parázott, így segítséget állított mellém, de szó szerint. A segítséget húszpercnyi kerülgetés után illedelmesen megkértem, hogy kicsit távolabb ácsorogjon, így nem zavarjuk egymást: ő nyugodtan nézelődhet, én meg nem szlalomozok tovább. A főnök közben időnként bejött, és jó gazda módjára a felgyülemlett stresszt oldandó kiabált kicsit a szakácsokkal, hogy segítsenek nekem, mert egyedül vagyok. Ez a szakácsoknak természetesen nem nagyon tetszett. Gond nélkül lement a vacsora, majd a főnök teljes elégedettséggel lépett be a konyhába, rámnézett, és leplezett, mégis érzékelhető boldogsággal az arcán azt mondta: - Minden tökéletesen tiszta volt!
Mire én a meglepettségtől hülyén lestem ki a fejemből, és közben csak annyit mondtam: - Igen.
Erre ő szintén hülyén kezdett nézni, így inkább kiment. Akkor nem jöttem rá, mi is volt a gond. Nekem természetes volt, ha minden tökéletesen tiszta, azt akartam, hogy ez így legyen. Tudtam, hogy ez lesz a feladatom, amikor majd kijutok Ausztriába, mint ahogy azzal is tisztában voltam, csak így ragadhatok itt meg, ha már egyszer végre lehetőséget kaptam, éppen ezért, minden egyes napon ennek felelően, vagyis a lehető legtisztábban dolgoztam. A főnök viszont tartott tőle, hogy le fog égni, hiszen nem tudta, hogy mire számíthat tőlem. Nem tudta, mivel korábban ketten, sőt volt, hogy hárman dolgoztunk ugyanabban a munkakörben, és nem mindannyian végeztük ugyanolyan lelkesedéssel és figyelemmel a munkánkat. A végeredmény pedig egyértelmű: a csapat nem végez tiszta munkát. Nem én, nem ő, a csapat, vagyis a mosogatók.

a stájerországi munkahelyem környezete, természetesen nem télen :-)Hogy azért minden ne legyen tökéletes, a fiatal szakácsok levontak egy számukra kézenfekvő következtetést: ha a főnök szerint segítségre szorulok, akkor lassú vagyok. Így azzal siettek a segítségemre, hogy késő este, amikor már mindenki a pihenőt várta, „hozzám vágtak” mindenféle eszközt, amit csak lehetett. Köztünk maradjon, szerintem még a szomszédos hotelekből is kértek kölcsön. Mindent kicsit összekoszoltak, aztán már mehetett is a feketébe, én meg csak mosogattam és mosogattam és mosogattam. Akkora hegy tornyosult körülöttem, hogy azt gondoltam, ezzel reggelig sem leszek kész. A szakácsok látták, hogy Hannes nem adott még nekem extra munkát, ezért kérték, hogy ne lógjon ki a sorból. Erre ő lesütött szemmel egy fazekat kicsit összekent valami szafttal, és lerakta mellém. Pontosabban a mellettem tanyázó hatalmas kupac tetejére, merthogy a dupla mosogatókád már természetesen csurig volt. Hát igen, a szabály az szabály. Ha valakit „megrendszabályoznak” (nem tudom, mi ennek a konyhai megfelelője), akkor nincs kivétel, mindenkinek benne kell lennie, ez a csordaszellem. Aznap este jutott először eszembe úgy Isten igazából, hogy összecsomagolok és hazamegyek. Néhány pillanattal később beugrott az ausztriai munkakereséssel töltött másféléves időszak. Akkor, abban a pillanatban azt gondoltam, azért volt ilyen rögös az út, hogy most ne hátráljak meg. Végül nem is tettem, de ettől még sajnos igaz, hogy újfent tévedtem.

A következő nap is hasonló módon telt: minden tiszta volt, ami ezúttal „Péter, mein Freund!” felkiáltást érdemelt a tulajdonostól. Így lettem én egy egyszerű du-ból Péter, a főnök barátja. Az esti extramunka viszont ezúttal elmaradt. Talán végre a szakácsok észbekaptak. Felfogták, hogy nem lusta vagyok, hanem alapos, tiszta, így viszont nem lehetek olyan gyors, mint aki csak elmaszatolja a koszt az edényeken, aztán dobja is vissza a kollégáknak úgy, ahogy van.

Mint az Örökkön örökkében, másnap ismét megkaptam a „Péter, mein Freund!”-ot. A szakácsok esti bosszúja ezúttal is elmaradt. Igaz, két napja már nem is kaptak utasítást, hogy segítsenek. A főnök szemmel láthatóan élvezte, hogy minden rendben van tisztaság-ügyileg. Elődöm, Nehat produkcióját ismerve ez nem lep meg.

Újabb nap, este, a program végén ismét jön a főnök. Mit jön, berohan! Majd elkiáltja magát: Péter.... a mondatot nem tudta befejezni, mivel hangos röhögés hallatszott a szakácsok irányából. A főnök először meglepődött, majd rögvest kifordul a konyhából, de még mielőtt elhagyta volna a helyiséget, nekem már háttal, de még teljesen tisztán hallhatóan azt mondta: - Péter, Uraim! Ő az én barátom! :-)

És ezt követően minden a feje tetejére állt, de jó értelemben. A nyelv továbbra sem volt az erősségem, viszont már mindenki tudta, hogy lehet rám számítani, lelkiismeretesen dolgozom.
Ekkortájt történt még valami, ami nagyon jólesett. Korábban, ha valaki tüsszentett, soha, senki nem szólt egy szót. Én reflexből mindig egyből rávágtam németül: egészségedre! Legnagyobb meglepetésemre, egyik nap, amikor tüsszentett egy kolléga, Hannes rövid tétovázás után odavakkantotta, hogy egészségedre. És a továbbiakban ez lett a gyakorlat. Ha valaki tüsszentett, a többiek nem hagyták szó nélkül. Jó érzés volt. Úgy éreztem, végre valóban kezdenek elfogadni.

Mivel továbbra is egyedül dolgoztam, a reggeli és a vacsora idején iparkodnom kellett. Emiatt sokszor kicsit talán ingerült is voltam, mert alkalmanként azt sem tudtam, előre rohanja a fehér mosogatóba, vagy inkább hátra, a feketéhez, ugyanis mindkettő csurig volt. Aztán amikor a feketében egy edény sikálása közben a fémsúroló beakadt, én dühösen, tiszta erőből megrántottam. Ezzel a meggondolatlan mozdulattal elég rendesen belevágtam az egyik ujjamba, dőlt belőle a vér. Éppen mindenki kezét-lábát dobálta, vacsoraidő volt, de amikor Robert meglátta mi történt, azonnal hozta az elsősegélydobozt, és rendkívül profi módon kötözte be a sebemet, ezzel gyakorlatilag teljesen elállította a vérzést. És még azt is hozzátette vagy tízszer (nem túlzás, így volt), hogy mozgassam a sérült ujjamat, mert az átvágott eret ki kell váltani egy másikkal. Ehhez viszont az kell, hogy az ujjamat tornáztassam. Na, igazság szerint ez már a fantáziám szüleménye, de abból, amit mutogatott, én erre következtettem. Lehet, hogy rosszul. :-)

Újabb néhány nappal később jött egy szlovákiai mosogató srác. Na, gondoltam, eddig tartott az idill. Hát... én akkor dolgoztam együtt először szlovák emberrel , de le a kalappal előtte! Ez a srác annyira normális volt, hogy az már-már hihetetlen. Miro névre hallgat, így már biztos tudjátok kiről van szó. :-) Na, ő aztán tényleg egy mukkot sem beszélt németül. Egyetlen, de tényleg egyetlen szót sem. Viszont, amit a mai napig nem tudok felfogni: elég sokat megértett abból, amit mondtak neki.

Így esett meg, hogy Hannes éppen kérdezgette Mirot. Úgy éreztem, Hannes kicsit Miro kedvében akart járni, hogy gyorsabban menjen a beilleszkedése – talán az én példámból is tanulva, talán másért. Miro pedig nyögdécselt, hümmögött, dünnyögött egy darabig, mert érezhetően nagyon válaszolni akart, csak nem tudott, így kínjában rámnézett, aztán a mellettem álló Hannesre, majd egyszerre kitört belőle minden elfojtott szó... szlovákul. Úgy hadart, azt hittem, elharapja a nyelvét. Szegénynek nyilván már bőven volt mondanivalója, és most látta elérkezettnek az időt, hogy ezt megossza a kollégáival. Szóval Hannes csak állt, hallgatta, ahogy Miro szlovákul hadar neki, és közben egyre inkább dülledt a szeme. Aztán látva, hogy Miro egyhamar nem fog kifogyni a szavakból, elvigyorodva csak annyit mondott: ő ezt nem érti. Miro pedig csöndben, lehajtott fejjel nézett maga elé, mert belátta: ebből nem lesz beszélgetés.

A szezon további része már egészen álomszerűen telt. Míg korábban csak Hannessel és az időközben továbbálló Ivannal beszélgettem, mostanra Roberttel is egyre többet dumáltunk, és Franz is egészen barátságossá vált.

A középkorú főnök, a szülei és a felesége is láthatóan elégedett volt velem, így nem lepett meg a szezon vége felé feltett kérdés: mit csinálsz nyáron? Közöltem, hogy még nem tudom, de az biztos, hogy Bogival akarok dolgozni.
A főnök tudta, mi Bogi szakmája, hiszen már éppen eleget meséltem róla, így azonnal válaszolt: - De nekünk már van elég felszolgálónk nyárra. Én röviden csak annyit reagáltam: - Tudom.
A főnök furcsán nézett, nem szólt semmit, csak elviharzott.

A következő naptól ismét én lettem a du. Hannessel sokat – próbáltam – beszélgetni, és benne megvolt a kellő türelem ahhoz, hogy kivárja, mit próbálok elmakogni. Így meséltem el azt is még korábban, hogy a téli szezon vége után nem sokkal, májusban tartjuk Bogival az esküvőnket.

A főnök egyik nap a konyha melletti személyzeti asztalnál beszélgetett Hannessel. Nyilván én is szóba kerültem, hiszen amikor odamentem cigizni, egyből arról érdeklődött, hogy tényleg egy hónap múlva lesz-e az esküvőnk. A válasz természetesen igen volt. Ettől a perctől újra Péter voltam, az ő barátja, mint korábban. Megbékélt, megértette, miért hagyom a hátam mögött a hotelt, és talán már egyáltalán nem érzett hálátlannak.

Roberttel barátként búcsúztunk el egymástól. Jókat dumáltunk az utolsó napokban. Vagyis, ő beszélt, én volt amit értettem, volt, amit nem, de azért bőszen bólogattam. :-)

Hát, így telt az első szezonom Ausztriában. Jó pár sztorival szegényebbek maradtatok, de nem akartam tovább nyújtani ezt a már amúgy is hosszúra nyúlt bejegyzést.

Gasthof Messner, a mi kis nyári birodalmunk az Ossiacher See partjánA következő nyáron már Bogival együtt dolgozhattam az Achensee partján, egy háromcsillagos hotelben. Nem erre a helyre vágytunk.

Télen egy magyar barátunk Gerlosba, egy pizzériába invitált engem, így ha nem is egy helyen, de közvetlenül egymás mellett dolgozhattunk, ráadásul együtt lakhattunk. Itt már nem csak mosogatóként számítottak rám, házmester és konyhai kisegítő is voltam egyben: egyszerűbb előételeket, salátákat, desszerteket készítettem.

2012 nyarán ismét egy tó partján, a Wörthersee mellett vertünk tábort. Ez a 60 ágyas hotel már félsikert eredményezett, mert Bogi jól érezte magát, belőlem, a mosogatóból viszont a szuszt is kihajtották, így én nem vágytam vissza.

A tél ugyanabban a rendszerben telt, mint egy évvel korábban.

2013 nyarán egy újabb tó következett, ezúttal az Ossiacher See. Végre megtaláltuk azt a helyet – egy 12 ágyas kis vendégházat a'la carte étteremmel –, amit olyan régóta kerestünk. Fizetés szempontjából egyáltalán nem magaslik ki, de gyönyörű helyen dolgozhatunk, és egy ilyen főnököt kár lenne magunk mögött hagyni. :-) Nem is tesszük, így jövőre is visszatérünk. Számomra extra motivációt jelent, hogy bár a főnökünk mosogató-házmesterként vett fel, az időm 95%-át a konyhában töltöttem. Az én feladatom volt az előételek, a saláták és a pizzák készítése. Mosogató végül nem volt. Hárman dolgoztunk a konyhán, mindig az mosogatott, aki éppen ráért kicsit.
Ebben a szezonban rengeteget tanultam a konyháról. Többet, mint a korábbi öt szezon alatt összesen.

A következő téli szezonban már én is ott dolgozhatok, ahol Bogi. Mosogatóként ugyan, de ez engem nem zavar. Egyvalami fontos: immár télen és nyáron is egy helyen leszünk, és végre nem kell a szezonok közötti szünetekben munkakereséssel foglalkozni. Mindez négy igen mozgalmas évünkbe került...

Facebook-funkciók Blogi.hu Apps alkalmazással

A fenti íráshoz kapcsolódó blogbejegyzés:

- Az én történetem, 1. rész

« előző
Egy sikeres próbanap története

következő »
Online nyelvtanulás a NetNémettel

ausztriai munka Ossiacher See szezonkezdet tópart hotel konyha étterem munkakeresés munkatapasztalat nyelvtudás

Ugrás az oldal tetejére

ausztriai munka(45) munkakeresés(26) Ausztria(23) nyelvtudás(23) munkatapasztalat(22) étterem(18) hotel(16) Karintia(15) kirándulás(15) vendég(14) Tirol(14) Gerlos(13) segítség(12) Facebook(12) konyha(12) Milchbar(11) fizetés(10) nyár(10) Zillertal(9) Ossiacher See(9) szezonkezdet(8) tópart(7) tél(7) vállalkozás(7) változás(6) gyakorlat(6) buli(6) személyzeti szállás(6) szakképesítés(6) Mayrhofen(6) személyiségfejlesztés(5) önmegvalósítás(5) kollégák(5) nyelvtanulás(5) köszönet(5) élőzene(4) zenekar(4) állásinterjú(4) időjárás(4) Bécs(4) étlap(4) Magyarország(4) Olaszország(4) strand(3) pozitív gondolkodás(3) vakáció(3) felkészítés(3) interjú(3) Achensee(3) park(3) német(3) magyar néptánc(3) Dél-Tirol(3) szezonvég(3) család(3) tánc(3)

Adatkezelési tájékoztató|Impresszum, kapcsolat|Gyakran ismételt kérdések

Honlapunkat a következő böngészőkhöz optimalizáltuk:
Apple Safari 5.1.7+ Google Chrome 26.0.1410.64+ Internet Explorer 8.0+ Mozilla Firefox 20.0+ Opera 12.15+

Copyright © 2013-2018 blogi.hu v1.62 - Minden jog fenntartva!