Regisztráció|Bejelentkezés|Elfelejtett jelszó

Az én történetem, 1. rész

szerző: |2013. augusztus 4. 23:25:36, Landskron (Ausztria)|módosítva: 2013. augusztus 5. 0:32:06

Ki gondolná, mi minden befér egy Suzukiba, és ekkor még kezdők voltunk. :-) Mivel a feleségem, azaz Bogi kissé el van havazva az utóbbi időben, úgy döntöttünk, a segítségére sietek egy-két saját bejegyzéssel. Talán ez a post is szolgál némi tanulsággal azok számára, akik éppen azon rágódnak, belevágjanak-e egy külföldi kalandba vagy sem.

A párom azt igyekszik bemutatni, mire is számítson a szakképzett, gyakorlattal rendelkező munkaerő Ausztriában. Jöjjön most a napos oldal után a sötét: a szakképzetleneké, azoké, akik még némi gyakorlatot sem tudnak felmutatni az elfoglalni kívánt pozícióban. S hogy miért nevezem sötét oldalnak? A történetemből megtudod. Persze nem állítom, hogy az én sztorim az etalon. Biztos vannak, akik könnyebben boldogulnak, mint én, főleg manapság. De én azt gondolom erről, nem árt, ha mindenki tisztában van azzal, mibe is kezd, mielőtt külföldi munkával kapcsolatos terveket szövöget.

Bogival 2009-ben ismerkedtem meg. Ő akkor már évek óta Ausztriában dolgozott, én pedig otthon igyekeztem érvényesülni... tízévnyi irodai munkával a hátam mögött azt kell írjam: bár értem el részsikereket, összességében kevés eredménnyel. A pénzem épp csak elég volt arra, hogy eléldegéljek, de komolyabb beruházások, esetleg külföldi utazgatás meg sem fordult a fejemben. Ettől még itt-ott jártam a nagyvilágban, ezt-azt megvettem, amit azonban nem csak saját magamnak köszönhetem, hiszen leginkább az volt a jellemző, hogy a fizetésemet fejben már három hónapra előre elköltöttem. Mindebből a már említett tíz esztendő után lett elegem. Munkaadómnál felmondtam, mert azt gondoltam, egy másik útra lépve majd megoldom én a problémát. A dolog nem ment olyan egyszerűen, mint ahogy azt elképzeltem...

Az irodai évek alatt a honlapkészítés lett az egyik hobbim. Úgy képzeltem, lehet ezt hivatásszerűen is űzni, majd megélek abból. Nem lett igazam. Visszagondolva életem ezen szakaszára, ez nem meglepő, hiszen több nagy hibát is elkövettem. Kétségtelenül a legméretesebb ezek közül is, hogy nem képeztem magam kellőképpen. Megelégedtem azzal a tudásszinttel, amivel rendelkeztem, ennek következtében a szerkezeti felépítést és a megjelenést tekintve is nagyjából a „meglehetősen vacak” kategóriába sorolható weboldalakat gyártottam. Félreértés ne essék, most sem vagyok egy ász, de a blogi.hu elkészítése során már nagyon sokat tanultam, mivel hajlandó voltam nem kevés időt szánni rá. Pénzt nem, így maradt a Google, de egy kis kitartással ez a vonal is teljesen jól működött.
Tovább keresgélve az emlékek között, egy másik jelentős hiba a helytelen szemléletemből fakadt. Amikor egy lehetséges megrendelés került képbe, mindenáron pénzt akartam belőle csinálni. Nem azt tartottam szem előtt, hogy az éppen előttem álló feladat teljesítéséért egy bizonyos időszakot eladok az életemből – pedig valójában erről volt szó. Ezt viszont csak azóta látom ilyen tisztán, amióta Ausztriában dolgozom.

Nyilván az árat ezen felül meghatározza a minőség is, s mint utaltam rá, ez az esetemben hagyott némi kívánnivalót maga után, de összességében akkor is megállapítható, hogy sok esetben baromi nagy mennyiségű munkát vállaltam el bagóért. Igazság szerint nem a pénz motivált, inkább a lelkesedés mozgatott, s a büszkeség, hogy a magam ura vagyok. Akkoriban nyilván tudatosan kerülte el a figyelmemet egy fontos kérdés: a magam ura, de milyen áron?

Aztán jött a már beharangozott 2009-es esztendő, amely hozta magával Boglárkát is. A párom már éppen arra készült, hogy végérvényesen befejezi az ausztriai szezonmunkát, s otthon gyakorolja tovább szakmáját. Ez első hallásra nagyon boldoggá tett, ám a következő pillanatban már azon rágódtam, hogy én mi a fenét csinálok majd itthon. Szóval elkezdtem győzködni, hogy nekem is jobb lenne kint. Talán csak akkor hitte el igazán, hogy én ezt harminchét éves fejjel teljesen komolyan gondolom, amikor 2010 januárjában meglátogattam téli munkahelyén, Gerlosban, s – számára – meglepetésszerűen néhány szót makogtam németül. Magamtól, titokban kezdtem el tanulni a nyelvet. Nem sok ragadt rám, de a szándék a jelek szerint mégis meggyőzte őt. Elkezdtünk hát munkát keresni. Nem volt egyszerű dolgunk, hiszen én gyakorlatilag nem beszéltem németül, külföldi munkavégzéssel kapcsolatos tapasztalatom egyenlő volt a nullával, és úgy általában, a vendéglátóiparhoz semmi közöm nem volt, vagyis szakmai gyakorlatot sem tudtam felmutatni. Mégis, ki akar alkalmazni egy ilyen embert?! Csak mosogatói, esetleg házmesteri állás jöhetett szóba, de az ismert paramétereimmel – fogalmazzunk inkább úgy: hiányosságaimmal – még ez is elég húzósnak tűnt számomra. A szóban forgó télre mindezek ismeretében „természetesen” nem sikerült munkát találnom – az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy éppen az említettek miatt csak a közelben, és ekkor még talán nem is túl nagy elánnal keresgéltünk –, így a rövidke látogatásom után hazatértem.

A német nyelvet továbbra is tanultam, s bíztam benne, hogy április elején, amikor majd kimegyek Bogiért, hogy hazahozzam, sikerül nekem is egy nyári munkahelyet találnom. Így, egyes szám első személyben, hiszen a feleségemnek a legmelegebb évszakban fix állása volt Mayrhofenben, a teleit pedig Gerlosban töltötte. Nos, áprilisban sem jártam több sikerrel, mint korábban. Bogi azzal nyugtatgatott, hogy van még idő a nyári szezonig, a hirdetések zöme majd csak később jelenik meg. Aztán azon vettem észre magam, hogy viszem a páromat a nyári munkahelyére, én meg fordulhatok is vissza, mert még mindig nincs állásom a sógoroknál. Egy kicsit azért maradtam Mayrhofenben, hiszen három napot dolgozhattam Bogiéknál, így legalább végre belekóstolhattam abba, amit olyan nagyon szerettem volna magamnak már több, mint fél éve. Őszintén szólva, mindhárom mayrhofeni munkanapom után igen jól és mélyen aludtam, pedig most már pontosan látom, az a három nap akkoriban még semmi sem volt, mert tekintettel a kezdő státuszomra, főnökeim, munkatársaim kímélő üzemmódra állítottak. :-)

A pénz nem boldogít, de a fene egye meg, csak nem árt, ha van :-)Közben a feleségem írt a nevemben egy német nyelvű bemutatkozó e-mailt, s azt kezdtem el küldözgetni válaszként a feladott hirdetésekre. Reakció csak a legritkább esetben érkezett, ezekben sajnálattal tudatták, hogy nem engem keresnek, de szívből kívánnak sok sikert a további próbálkozásaimhoz. Emellett Bogi barátnőjének, Katának a segítségével személyesen is keresgéltem. A párom nem jöhetett velem, mert kificamította a bokáját egy elnézett lépcsőfok miatt. Mayrhofenből átkocsikáztam hát a kb. 35 km-re fekvő Königsleitenbe, Katához. Onnan együtt utaztunk tovább. Megálltunk több településen is, leginkább kisebb falvakat kerestünk fel. Kata kérdezte, hogy segítsen-e a keresgélés során fordítani, de úgy gondoltam, hogy az igen ciki lenne – persze útitársam sem látta ezt másképp – így a magam szegényes szókincsével vágtam neki a feladatnak. Az eredmény lehangoló volt, a megkérdezettek döbbent ábrázata egy igen népszerű Facebook-albumot generálhatott volna (sajnos fotózni nem volt időm, se kedvem, így az album kimarad az életemből és a Tiédből is :-D). Többnyire úgy néztek rám, mint akiről nem tudják eldönteni: ez itt vajon a Naprendszer melyik szegletéből csöppent ide, és egyáltalán, hol vannak a csápjai?!

Újabb bukta, állás nélkül és lógó orral tértem vissza Bogihoz Mayrhofenbe. Hangulatom itt már hullámzó volt, a kezdeti töretlen optimizmusba némi pesszimizmus vegyült... Egy pozitív pillanatomban gondoltam egyet. Lehet, nem is egy pillanat volt, inkább három-négy óra, s írtam egy teljesen egyedi bemutatkozó szöveget – természetesen magyarul, amit aztán Bogi hosszas munkával németre fordított. Őszintén leírtam, hogy nem beszélek németül. Hogy összesen három napot dolgoztam Ausztriában, vagyis gyakorlatom nincs. Van viszont elszántságom, elhatározottságom, s meg akarom mutatni, hogy ha kapok egy lehetőséget, akkor élni is fogok vele. Mindezt igyekeztem némi humorral vegyíteni. Majd a szöveg végén a félreértések elkerülése végett azt is megemlítettem, hogy a levelet magyarul írtam, a fordítást a párom végezte. Bíztam egy csodában, s valami gyors eredményben, de szezon közben ez valójában újabb esélytelen próbálkozásnak tűnt, csak akkor ezt még nem láttam be. Aztán párnapos „közelharc” után már ismét Magyarországon tartózkodtam, de a levelemet továbbra is szorgalmasan küldözgettem a frissen megjelent hirdetésekre.

Így telt Ausztriában a 2010-es nyári szezon. Velősen összefoglalva: nélkülem. :-)
Szeptemberben újabb osztrák túra következett, Bogiért autóztam, hogy hazahozzam: amellett, hogy ismét láthattam a kedvesemet, újabb esély látszott megcsillanni arra, hogy megváltoztassam az eddigi gyakorlatot. Ekkor már valóban nagyon csapongó volt a hangulatom. Többször is kijelentettem, hogy nem csinálom tovább, feladom, engem ez az ország valamiért nem akar. Adalékként nem árt tudni, hogy 2011 májusáig többek között a magyar alkalmazottaknak is munkavállalási engedélyre volt szüksége Ausztriában, s az illetékes hatóság erre vonatkozóan – nyilván a külföldiek túlzott beáramlásának elkerülése érdekében – „foglalkoztatási engedély-számokat”, röviden kvótákat határozott meg, amelyet azonban 67 hiányszakmában túl lehetett lépni, így ezen területeken a jelentkező könnyebben kapott munkavállalási engedélyt. A mosogatói, házmesteri állások nem tartoztak a hiányszakmák körébe. :-) Ami azt illeti, ez egyre erősebben frusztrált, mert arra számítottam, hogy a hozzám hasonló, munkát kereső, de elhelyezkedni nem tudó honfitársak, no meg a cseh, szlovák, szlovén, lengyel, stb. próbálkozók az említett időpont után ellepik majd az országot, és akkor nekem, meg a terveimnek valóban annyi. Ketyegett tehát az óra, és én még mindig nem tudtam felmutatni semmit sem. Azt akartam, hogy a munkavállalási engedély eltörlésének időpontjára nekem már legalább egy szezonnyi gyakorlatom, vagyis ennyi előnyöm legyen a többiekhez, immár konkurenciához képest.

Közben Bogi ismerőseitől rendre azt lehetett hallani, hogy na, Jóska is kint van már, no meg Dezső is talált munkát Ausztriában, vagy azt, hogy Piroska is egy osztrák hotelben keresi már a kenyerét. Szép lassan kiszivárgott fél Magyarország a sógorokhoz, én meg néhány udvarias elutasító e-mailnél egy lépéssel sem jutottam tovább. Ettől kezdtem kikészülni.

Szóval szeptemberben ismét Ausztria felé vettem az irányt, hogy Tirolból hazahozzam Bogit. A leveleket természetesen minden nap szorgalmasan küldözgettem a friss hirdetésekre otthon is és külföldön is. Minden reggelem a levelezőm megnyitásával indult. Hittem benne, hogy végre ez lesz az a nap, amikor megkapom a lehetőséget a bizonyításra. Állásajánlat azonban nem érkezett... Ki gondolná, hogy ennyit kell gályázni azért, ha valaki mosogatni akar?! :-) Pedig ez még csak az út eleje volt...

Ötztalban, útban a várva várt állásinterjúraMár hazafelé tartottunk, valahol Melknél jártunk, vagyis úgy 170 km-re a magyar határtól, amikor megkértem Bogit, hogy nézze meg mobilnet segítségével a leveleimet a laptopján. Két e-mail várakozott olvasatlanul. Mindkettő küldője visszahívást kért. Egyikükkel többszöri próbálkozás után sem sikerült beszélni – sejtésünk szerint alapvetően az volt a baj, hogy a feleségem telefonálgatott, és nem én, ami valljuk be, elég béna megoldás. :-) Ám a másik levélírót ez nem zavarta, személyes találkozást kért. A gond csak az volt, hogy az illető hölgy Ötztalból, Melktől kb. 500 km-re írt nekem, így lehajtottunk az autópályáról, szálláshelyet kerestünk, majd másnap visszaindultunk Ausztria belsejébe. Egy négycsillagos hotel tulajdonosa látott bennem fantáziát, ő éppen mosogatót keresett a szálloda konyhájára. Sokat nem kellett győzködni, váltottunk pár szót, majd közölte, hogy akkor én télen ott dolgozom, a nettó fizetésem 1.200 euró lesz, majd reményét fejezte ki, hogy a munkavállalási engedéllyel nem lesz gond, de ha mégis, akkor gyorsan szakmát kell szereznem, méghozzá a 67 (lehetőleg vendéglátós :-D) hiányszakmából, mondjuk szakácsként. Ezt mindenki úgy érti, ahogy akarja, nem ragozom tovább. Végül felvette az adataimat, s közölte, hogy a munkaszerződést a magyarországi címemre rövidesen el fogja juttatni nekem. Hmmmm... ezúttal egészen más szájízzel mentem haza. :-D

Hazaérkezésünk után néhány nappal meg is érkezett a munkaszerződésem. Benne volt az ilyenkor szokásos szövegen kívül a szezonkezdés és -befejezés dátuma, valamint az is, hogy a béremet megemelte nettó 1.300 euróra. Biztos megérdemeltem. 8-) A dokumentumot természetesen aláírtam, majd visszaküldtem a munkaadónak.

Közeledett az első ausztriai szezonkezdetem időpontja. Értelemszerűen szorgalmasan tanultam a németet. Csak egy bibi volt, két-három hetente írtunk a leendő főnökasszonyomnak a munkavállalási engedély ügyében érdeklődve a kilátásaimról, és sajnos mindig egyre lehangolóbb válasz érkezett. Fix, konkrét információt sosem kaptam, inkább csak azt, hogy mivel már hetek teltek el a beadvány óta, és még mindig nincs meg a munkavállalási engedély, ezért bizonyára problémák vannak – nyilván itt kellett volna virítanom egy szakács bizonyítványt, de én nem vagyok az a fajta. Az ötztali főnökasszony amúgy rendes volt, alkalmazkodott Bogi szezonkezdési időpontjához, így történetünk során először egyszerre utazhattunk ki Ausztriába. Álljon meg a menet! Én még két nappal az indulás előtt sem tudtam, hogy akkor most kapok engedélyt vagy sem! Ezért egy újabb e-mailt küldtünk, amire azt válaszolta a munkaadó, hogy induljunk el, aztán addigra csak kiderül, mit sikerül intézni. Így hát 2010 december hatodikán telepakoltuk az autót, s ismét útra keltünk. Ezúttal már első „közös” külföldi szezonunkra készülve. Átlépve Ausztria határát, Bogi az osztrák mobilnetjével megnyitotta a levelezőjét. Azért csak ilyen későn, mert magyar netje nem volt. :-P

Hurrá, újabb levél várt bennünket a leendő munkaadómtól, nyilván a már úgy várt tartalommal! Nem, tulajdonképpen ez állt benne: sajnos nem kaptam meg a munkavállalási engedélyt, így ne menjek. A kutyafáját, dehát én rommápakolt autóval éppen átléptem Ausztria határát, hogy első külföldi munkahelyemen szolgálatba álljak! Akkor, abban a pillanatban természetesen nem ezeket a szavakat használtam, és a hangulatom is egészen más volt, mint amit e sorok sugallnak. Újabb óriási csalódás ért. Ezúttal az összes eddigi közül a legnagyobb. Vajon hol a tűréshatár vége? Mekkora az ember toleranciaszintje, amíg még meg bírja állni férfi létére zokogás nélkül ezt az immár közel másfél éve tartó elutasítás-sorozatot? És a tény, ami itt mindeközben háttérbe szorult: a kedvesem már megint Ausztriában lesz hónapokig, én pedig ismét mehetek majd haza. Harminchét év alatt az egyik legnehezebb időszakom volt ez. Most azt gondolom, azért történt mindez, mert az élet így készített fel arra, hogy amikor majd itt, Ausztriában munkába állok, a körülmények ellenére eszembe se jusson feladni. Azért ennek ellenére többször is eszembe jutott, de erről majd később.

Kényszerpályára kerültem: Boginál, Gerlosban vertem tábort, s míg ő dolgozott, én szorgalmasan küldözgettem tovább a levélkémet, ami egyébként egy rövidebb regénynek is beillett volna. Helyben is próbálkoztunk a feleségem szabadidejében, s némi remény fel is csillant, de végül nem lett belőle semmi, és álláslehetőséget e-mailben sem kaptam, így egyheti árral szemben úszás után, lelkileg erősen fásultan és meggyötörve, ismét hazamentem... de nem adtam fel. Azért sem! Ekkor már bőven dolgozott bennem a csakazértis-hangulat, amit a mérhetetlen mennyiségű csalódottság folyamatosan száz százalékon pörgetett. Újabb e-mailek mentek, még több, mint korábban. Immár nem érdekelt, ki köti ki a minimálisan elvárt szakmai gyakorlat időtartamát, vagy a jó német nyelvtudást, esetleg minimális sütési-főzési ismereteket, s bár korábban igyekeztem a párom közelében állást találni, immár az sem érdekelt, ha 500 km-rel arrébb dolgozom majd. Legalább egy országban legyünk! Szóval mindenkinek küldtem levelet, aki mosogatót keresett. Mindenkinek! December 20-án érkezett egy válasz e-mail egy százhúsz ágyas, háromcsillagos stájerországi hotel tulajdonosától, ami más volt, mint a korábbiak. Mintha arról faggatott volna, hogy mikor tudok kezdeni. Na, gondoltam, ezt gyorsan megetetjük a Google Translate-tel. És lám, tényleg azt kérdezték tőlem, mikor tudnék kezdeni! Ez létezik?! Gyorsan felhívtam Bogit, aki ugye éppen Ausztriában dolgozott. Felolvastam neki a szöveget. Hallottam a meglepettséget a hangjában – véleményem szerint féltett ettől a kalandtól –, amikor közölte: valóban arról érdeklődnek, hogy mikor tudok munkába állni. A segítségével visszaírtam, hogy holnapután, azaz 2010. december 22-én, s hamar jött is a reagálás: akkor hajrá, várnak szeretettel!

Másfél évnyi próbálkozás, több, mint hatszáz elküldött e-mail, 3-4.000 lényegében fölöslegesen megtett kilométer után végre úgy tűnt, ez most tényleg sikerülni fog.

Folyt. köv. :-)

Facebook-funkciók Blogi.hu Apps alkalmazással

A fenti íráshoz kapcsolódó blogbejegyzés:

- Az én történetem, 2. rész

« előző
Kiruccanás tányérországból - egy szobalány feladatai

következő »
Csak ésszel!

Ausztria ausztriai munka szakképesítés szezonkezdet hotel konyha Mayrhofen munkakeresés munkatapasztalat nyelvtudás

Ugrás az oldal tetejére

ausztriai munka(45) munkakeresés(26) Ausztria(23) nyelvtudás(23) munkatapasztalat(22) étterem(18) hotel(16) Karintia(15) kirándulás(15) vendég(14) Tirol(14) Gerlos(13) segítség(12) Facebook(12) konyha(12) Milchbar(11) fizetés(10) nyár(10) Zillertal(9) Ossiacher See(9) szezonkezdet(8) tópart(7) tél(7) vállalkozás(7) változás(6) gyakorlat(6) buli(6) személyzeti szállás(6) szakképesítés(6) Mayrhofen(6) személyiségfejlesztés(5) önmegvalósítás(5) kollégák(5) nyelvtanulás(5) köszönet(5) élőzene(4) zenekar(4) állásinterjú(4) időjárás(4) Bécs(4) étlap(4) Magyarország(4) Olaszország(4) strand(3) pozitív gondolkodás(3) vakáció(3) felkészítés(3) interjú(3) Achensee(3) park(3) német(3) magyar néptánc(3) Dél-Tirol(3) szezonvég(3) család(3) tánc(3)

Adatkezelési tájékoztató|Impresszum, kapcsolat|Gyakran ismételt kérdések

Honlapunkat a következő böngészőkhöz optimalizáltuk:
Apple Safari 5.1.7+ Google Chrome 26.0.1410.64+ Internet Explorer 8.0+ Mozilla Firefox 20.0+ Opera 12.15+

Copyright © 2013-2018 blogi.hu v1.62 - Minden jog fenntartva!