Regisztráció|Bejelentkezés|Elfelejtett jelszó

A tél Gerlosban

szerző: |2013. június 18. 21:24:47, Landskron (Ausztria)

Húúú, de havas! :) Téli munkahelyemről – nagy osztrák rajongásom tárgyáról – eddig még meglehetősen kevés szó esett. Milchbarnak hívják, Zillertalban található 1250 méter körüli magasságban, nem egészen 80 km-re Innsbrucktól és kb. ugyanennyire a határváros Kufsteintől, ahonnan Németországba juthatunk el. Csak hogy nagyjából be tudjátok lőni merre is van Gerlos.
Az étterem a falu középpontja társasági és földrajzi értelemben egyaránt. Magyarra lefordítva ez annyit tesz, hogy ki itt személyzetként belép az ajtón a decemberi szezonkezdetkor, az hagyjon fel minden arra irányuló elképzeléssel (reménnyel ;D), hogy a húsvéti zárásig unatkozni támadna lehetősége.

Jómagam 2007. decembere óta koptatom az egység kövezetét. Ezalatt már megértem a személyzet egy részének lecserélődését, nem mindenkinek való hosszú távon az itteni stresszfaktor. Rendszeres időközönként nekem is elhagyja a számat a könnyelmű kijelentés, miszerint „ez volt itt az utolsó szezonom”. ;) Ez az időpont általában március elejére tehető. Hol az elsők, hol az utolsók között vagyok a csapatból, akik ilyen módon nyilvánulnak meg. Egy hónappal később pedig, mikor túlesünk az egész tél leglélekemelőbb részén, amit úgy hívnak szezonvégi takarítás, és ahogy már utaltam rá egy másik bejegyzésemben tulajdonképpen háromnapos felújítási munkálatokat jelent – már ami a látható végeredményt illeti –, nos ilyenkor a „jövőre veletek ugyanitt” szlogennel búcsúzunk egymástól a stabil keménymagnak számító csehekkel és német kolléganőmmel. :)

Első kijutásom mondhatni egy véletlennek volt köszönhető, de mivel masszívan hiszem hosszú ideje, hogy márpedig véletlenek nincsenek, ezért maradjunk abban, hogy jó időben, jó helyen voltam ahhoz, hogy Timi barátnémnak köszönhetően klassz rajtot vegyen külföldi munkavállalásom. Közeli barátaim listája pedig szintén bővült valakivel, s bár sajnos már nem dolgozunk együtt, mindig jó szívvel fogok visszagondolni az együtt töltött teleinkre. Szám szerint négyre. ;)

Az „osztrák infó” menüpont alatt már említettem, hogy az elején a német nyelvtudásom hagyott némi kívánnivalót maga után. Nem a szakmai rész hibádzott, mert azért tizenévnyi balatoni vendéglátásban töltött idő alatt a lényeget megtanulja az ember. Nem rendelkeztem viszont túl bőséges szókinccsel a mindennapi csevegést illetően. Egy hosszabb bemutatkozást is nyögvenyelősen tudtam volna csak megírni. Így történhetett, hogy első próbálkozásomat angol nyelven készítettem el az állás megpályázásakor. „Postafordultával” érkezett az e-mail, melyben közölték velem, hogy felszolgálóként nagyon fontos a társalgásbiztos német nyelvtudás, ezért szeretnék, ha mihamarabb tudnánk beszélni telefonon, hogy meggyőződhessenek róla, rendelkezem ilyesmivel. Merthogy egyébként maximálisan megfelelek minden egyéb követelménynek és nagy örömmel fogadták a jelentkezésemet.

a Milchbar Dreamteam 2011-2012Nesze nekem. :( Biztosra vettem, ha telefonvégre kapnak, lőttek a szép reményeknek. :) Így hát a sztaki szótár és egyéb netes nyelvi segédletek igénybevételével, bevetve minden meggyőzőképességemet pár levélváltás alatt sikerült elérnem, hogy annyira belopjam magamat a szívükbe, hogy megreszkírozzák a felvételemet nem látatlanban, hanem úgymond „hallatlanban”. Első telefoncsevejünkre már csak akkor került sor, mikor úton kifelé rámcsörgött a kisebbik főnöklányzó, hogy kanyarodjak el a munkaügyi központ felé, elhozni a munkavállalási engedélyemet. Merthogy akkoriban még ilyesmire is szükség volt. A rövid párbeszéd gyorsan és zökkenőmentesen zajlott, ahogy a faluba való megérkezésem is. Bár az autóból kiszállva egyből fenékre ültem a majdnem térdig érő hóban, aztán a kipakoláskor is bemutattam majdnem egy tripla szaltót két utazótáskával a kezemben. Sebaj, már az elején megmutattam legalább, milyen vicces leányzó is vagyok. :)

Első napjaim nem voltak kimondottan stresszmentesek, de hamar belerázódtam a dologba szerencsére, s egy héten belül megérkezett az én Timcsim is. Lehetett végre szót váltani valakivel magyarul, s így mindjárt nem éreztem magamat olyan elveszettnek ott, a messzi havas hegyek között. Hamarosan megismertem a faluban dolgozó magyarokat is, túléltem az első idegenben töltött karácsonyomat és szilveszteremet.

Aztán mire elkezdett volna elegem lenni az egészből, azon vettem észre magamat, hogy túl vagyok az első kinti szezonomon. Megkaptam az ajánlólevelemet, mérsékelt lelkesedéssel érdeklődtem a faluban, hogy nyárra el tudnék-e valahol helyezkedni, de tulajdonképpen nem gondoltam teljesen komolyan a dolgot. Tudtam, hogy van hova hazajönnöm, visszavártak az előző nyári helyemre a Balcsin, így kevéssé voltam motiválva, hogy kint töltsem a következő hónapokat is. Nem is keresgéltem tehát tovább. Július közepén felhívott egy kint megismert magyar lány, hogy sürgősen kéne valaki oda, ahol ő dolgozott, de mivel dolgoztam itthon és elég jó helyem volt, nem akartam mindent borítva kirohanni. Télre visszamentem Gerlosba, ahogy azóta minden évben, s aztán a következő esztendőben (2009) már szintén Tirolban töltöttem a nyarat. Azóta volt még Achensee, Wörther See, s most az Ossiacher See, de a fix pont az életemben azóta is: ha tél, akkor Gerlos, Milchbar.

Hogy mit kell tudni az egységről azon kívül, hogy az ember zombira dolgozza magát benne négy hónap alatt? Azt, hogy a főnökség nagyon jó fej és megbecsülik a csapatukat. Anyagilag és erkölcsileg is. Tisztában vannak vele, hogy a hely jó híre és népszerűsége a folyamatos odafigyelés eredménye. Pontosan tudják, hogy a siker nem csak a tulajdonos család érdeme, hanem mi mindannyian hozzájárulunk ahhoz a munkánkkal. (Optimális esetben. Akadnak sajnos mindig olyanok, akik nem osztják a többség lelkesedését az egység iránt, de ahogy mondani szokták: nincs tökéletes boldogság.)

A lényeg, hogy egy ilyen pörgős helyen, ennyi munka mellett, csak akkor halad a szekér, ha az összes csapattag egyformán lelkesen tolja azt. Vagy ha a kevésbé lelkesek munkájába mindenki más is beletesz egy kicsit a csapatból, hogy a végére csak összejöjjön a száz százalék a bárostól kezdve a szerviz és a konyha összes dolgozóján keresztül a mosogatóval bezárólag. Mert hiába jó a kaja, ha bunkó a felszolgáló. Mert hiába van rendben a szervizesek munkája, ha koszos a tányér. Hogy ha a szobák nincsenek tip-top rendben, mert hanyag a szobalány, vagy a hely nem megközelíthető, mert a házmester nem takarítja el a havat, akkor az étterem személyzete megfeszülhet, mégsem kapunk maximális értékelést a vendégektől.

első reggeli pillantás a faluraEmlítésre méltó még a többnyire uralkodó jó hangulat, az, hogy a többség (többnyire :D) képes pozitívan kezelni a stresszhelyzeteket is. S nem utolsó szempont a listán az sem, hogy normális kajánk és szállásunk van. Néhányan talán gúnyos mosolyra húzzák a szájukat e mondatot olvasva, azt gondolván, na nehogy már ez akkora extra pontot érjen egy munkahely jó besorolásánál! Az ő kedvükért el kell mondjam, hogy sajnos nem ritkán hallottam már, hogy van ahol a kidobásra szánt maradékot etetik meg a személyzettel és lepukkant, hideg szállást biztosítanak fűtés és melegvíz nélkül. Netán nem adják ki a szabadnapokat, vagy nem fizetik ki a túlórákat. Nos, itt ez a veszély sem fenyeget. :)

Összefoglalva tehát a legfontosabb, amit elmondanék a téli munkahelyemről, az az hogy igenis megéri ott dolgozni. Többek szerint is. Különben nem lennénk ott évek óta. :) S különben nem kérdezné meg tőlem minden szezonban legalább öt magyar lány, hogyan lehet bekerülni a csapatunkba? ;)

Sok ismerősöm van, akik szintén évek óta visszajárnak dolgozni a faluba, ugyanarra a helyre. Nem csak magyarok. Németek, csehek, hollandok. Mert szeretik. A falut. A munkahelyüket. Az ottlétet. Azt, hogy szinte már úgy megy az ember Gerlosba, mintha hazamenne. Hogy úgy közlekedsz egész télen az utcán, mintha otthon sétálnál végig egy kisvároson, ahol sok éve szinte mindenki ismer mindenkit. Ahol köszön neked a postás, elbeszélget veled a boltos és az utcáról behív egy ismerős, hogy kávézz vele. Ahol az étterem törzsvendégei svájci csokit, magyar naptárt, vagy holland tulipánt hoznak neked. Akik évek óta tudják a nevedet és minden télen arról győzködnek, hogy most aztán már tényleg tanulj meg végre síelni. :)

És persze van, akinek nem jön be ez a „fíling”. Aki azon nyavalyog például, hogy a falu végén kell lerakni az autóját, nem mintha lenne alkalma valahova is menni a szezonban. :D Vagy mert olyan fáradt, hogy örül ha az egyetlen szabadnapján kialussza magát. Vagy mert akkora a hó, hogy kiásni a kocsit tovább tart esetleg, mint busszal megfordulni a hegy lábánál lévő faluból. Pláne, ha esetleg nem jól emlékszik, hova parkolt és nem a rendszámnál kezdi a gépjármű-kiszabadítási hadműveletet... ;P Különben is minek kimozdulni egyáltalán? Ha olyasmit akarsz vásárolni, ami esetleg helyben nem kapható? Nem túl jellemző. Vagy amit ne hozna ki a DHL netán a postás, ha megrendeled a neten az Amazontól vagy a Zalandóról. ;) Szinte kizárt, hogy meg tudj nevezni valami ilyesmit. :D Ja, hogy azért, mert befordulsz, mivel ugyanazokat a hegyeket és arcokat látod négy hónapon keresztül? Azért ennél nagyobb probléma is létezik sok ember életében.. :) Valamit valamiért!

''jégvirág''A Gerlos-fikázó magyarok nyűglődései közül a pálmát az vitte el nálam, mikor valaki McDonald's után jajveszékelt... szerencsére sose láttam őt többet. ;) Ja és bár nem konkrétan a faluval volt baja az illető ifjú hölgynek, mondjuk az a megnyilvánulás is dobogós helyet ért el nálam, mikor valaki nehezményezte, hogy karácsonykor és szilveszterkor dolgoznia kellett. Mindezt egy síparadicsomban. :D :D :D :D És ezt még ráadásul halálosan komolyan is gondolta.

Egy szó, mint száz, engem Gerlos elvarázsolt és megszerettette velem azt a csúnya hideg évszakot, ami két kedvencem, az avarillatú ősz és a virágbontogató tavasz közé szorult. ;) Én részemről semmiért nem adnám az ott töltött éveimet, a köbméterszámra a tüdőmbe szívott friss levegőt, a délutáni sétákat a szikrázó napon, mikor mégis csikorgó a hideg. Mikor a kezeim majd' lefagynak, de muszáj még ötven fotót csinálnom, mielőtt kesztyűt húzok, mert szent meggyőződésem, hogy olyan képeket ott soha többet nem tudok csinálni. ;) Azóta vagyok jóban a hóval, elviselem a hideget, s már nem utálom a telet, mert ott a hegyek közt igenis szép. Nem úgy, mint egy forgalmas városban, ahol vagy közlekedési káosz van miatta, vagy térdig érő latyak. :( Esetleg mindkettő egymás után. ;P Szóval terápiás célzattal is bátran ajánlom a hideg évszak gyűlölőinek, hogy amennyiben szeretik a kihívásokat, vállaljanak munkát egy hasonló síparadicsomban, s ha hozzám hasonlóan állnak a dologhoz, csak jól jöhetnek ki a helyzetből. Also, dann viel Spaß! ;)

Facebook-funkciók Blogi.hu Apps alkalmazással

« előző
Felhők között – Gerlitzen Alpenstrasse (1911 m)

következő »
Újabb olasz kirándulás

ausztriai munka munkatapasztalat étterem Tirol munkakeresés Milchbar nyelvtudás szezonvég Gerlos Zillertal

Ugrás az oldal tetejére

ausztriai munka(45) munkakeresés(26) Ausztria(23) nyelvtudás(23) munkatapasztalat(22) étterem(18) hotel(16) Karintia(15) kirándulás(15) vendég(14) Tirol(14) Gerlos(13) segítség(12) Facebook(12) konyha(12) Milchbar(11) fizetés(10) nyár(10) Zillertal(9) Ossiacher See(9) szezonkezdet(8) tópart(7) tél(7) vállalkozás(7) változás(6) gyakorlat(6) buli(6) személyzeti szállás(6) szakképesítés(6) Mayrhofen(6) személyiségfejlesztés(5) önmegvalósítás(5) kollégák(5) nyelvtanulás(5) köszönet(5) élőzene(4) zenekar(4) állásinterjú(4) időjárás(4) Bécs(4) étlap(4) Magyarország(4) Olaszország(4) strand(3) pozitív gondolkodás(3) vakáció(3) felkészítés(3) interjú(3) Achensee(3) park(3) német(3) magyar néptánc(3) Dél-Tirol(3) szezonvég(3) család(3) tánc(3)

Adatkezelési tájékoztató|Impresszum, kapcsolat|Gyakran ismételt kérdések

Honlapunkat a következő böngészőkhöz optimalizáltuk:
Apple Safari 5.1.7+ Google Chrome 26.0.1410.64+ Internet Explorer 8.0+ Mozilla Firefox 20.0+ Opera 12.15+

Copyright © 2013-2018 blogi.hu v1.62 - Minden jog fenntartva!